A demokrácia rémuralma
	“ ... ma jobban félek, mint Rákosi alatt.” (olvasói levél a 168 órában)

A politikai diskurzus szereplőinek félelemkeltésre alapozott retorikájával, ideológiájával már foglalkoztak nevesebb szerzők, általánosabb, tudományos értékű műveikben. Ezen sorok íróját a magyar többpártrendszer által kitermelt jelenségek indították gondolatai rendszerezésére. A félelem, a veszélyeztetettség érzése pszichikai eleme a közvéleménynek, ennek felkeltése pedig a társadalmi csoportok hangulatát alakítani kívánók módszerévé vált a politikai paletta minden oldalán. Ezen megállapításom tapasztalati tényeken alapul. A félelem természetéről és “hasznáról” pedig legyen szabad történelmi példákat hoznom. A zsidóság története a számkivetettség, földönfutás és üldöztetés története. A babiloni fogságtól kezdve, a középkori jogfosztottságon át a modern kori holocaust emlékének őrzéséig azt tapasztaljuk, hogy a fenyegetettség nem a morzsolódáshoz, asszimilációhoz, hanem (főként vallási értelemben) az összetartozás tudatának erősítéséhez, az összefogás mindent túlélni képes erejének megtapasztalásáig, az azonosságtudat letisztulásához segítette a zsidó népet. A katolikus egyház saját ideológiája szerint is az üldöztetés kora az erények kora, akár a római császárok, akár a kommunista állampárt egyházellenes magatartására gondolunk. A kommunista diktatúra évei alatt sokkal több hittanost oktathatott a kisiskolákban a plébános, mint a demokrácia utóbbi tíz esztendejében, ez pedig nem az ateizmus tendenciája, hanem “a nagy szabadság átka” - hirdeti az egyház. A politikai pártok szavazótáboruk összekovácsolásához gyakran használják a félelemkeltés módszerét. Liberális oldalról azt vésik a tudatba, hogy a kormányzat mindent a maga hatalma alá kíván vonni, rátelepszik a társadalomra, sőt zaklatja azt, akár az APEH, akár a lakásokba küldött költségvetés-tervezetek útján. A (nem liberális) kormány szükségszerűen a szabadságjogok korlátozására törekedhet csak. Tehát a liberális párt tételezi a saját értékek (parlamentarizmus, pluralizmus, magánszféra) veszélyeztetettségét. A szocialista oldal tételezett értékei többek között a munkások, közalkalmazottak, nyugdíjasok, stb. (kisemberek) jóléte, a szakszervezeti jogok. Ezek sérülékenysége nyilvánvaló egy, a fejlődésnek éppen csak meginduló társadalomban, az érdeksérelmek hangoztatása, a közeli jövőbe vetítésük pedig nem kis létszámú társadalmi csoportokban kelti a félelem érzetét, ezzel a szimpátiát a szocialista párt mellett. A jobboldalon is hasonlóakkal találkozunk. Találkozunk a kisegyházak felforgató magatartásával, a globalizáció nemzeti érdekeket porba tiprásával, a nemzet testén férgekként rágó internacionalisták és a világméretű szabadkőműves (zsidó) összeesküvés ördögképeivel. Veszélyezteti a családok jövőjét a családi támogatások megvonása, a vidéket a főváros egyoldalú fejlesztése, a parasztot a téesz, a hazát a külföldiek termőföldvásárlása, a demokráciát a kommunista beidegződések utóhatása. Ezekből a jelenségekből két összefüggő tétel következik. (1) A félelemkeltés politikája akkor lehet sikeres, ha minél nagyobb társadalmi csoportokat minél közvetlenebbül érintő értékek szakadék szélén állását tudja az egyik vagy másik fél a nyilvánosságba sulykolni. Ezért tűnik sikeresebbnek a családtámogatás vagy a szakszervezeti szociáldemokrácia politikája, szemben a határon túli magyarok vagy az általános demokrácia végveszélyben létét hirdetőkkel. (2) A politikai árokásás és sáncépítés a félelemkeltéssel válik totálissá. A félelmeket ugyanis csak a saját szavazóbázisomnál tudom ébren tartani, hiszen például a konzervatív szimpatizánsok sohasem fognak úgy félni az adóhatóságtól, mint az az úr, aki a fent idézett levelet a 168 órának megírta. Ha csak a saját csoportomra tudok hatni, akkor csak hozzá fogok szólni, nem pedig “mindenkihez”, másokat meggyőzni nem tudok, csak a szavazóim elhatározását szilárdítom. A párbeszéd durvul, esetleg megszűnik. Nem közös célokat fogalmazunk meg, hanem egyedi célokhoz vezető egyedi módszereket. Cikkemmel egyedül a jelenségek valamiféle rendezőelv segítségével való összefoglalását kívántam véghezvinni. Senki ne várja, hogy tovább gondoljam a sort, esetleg véleményezzem az itt megjelenteket. Ha eldönteném, hogy kinek van inkább félnivalója: aki a parlamentarizmus korlátozását “látja”, vagy aki az Internacionálé pártkongresszuson való éneklését “hallva” a kommunizmus visszatértétől retteg - nos akkor értékítéletet mondanék, ami pedig a tudományos, tehát pártatlan gondolkodástól távol áll. Szégyenletes mindenesetre, hogy kortárs politológusaink ezen a ponton (az értékítélettől tartózkodásnál) képtelenek bármiféle önuralmat tanúsítani. Smuk Péter