Édesapám regénye
	Esterházy Péter: Harmonia caelestis

EP: HC (1) Egy társszerző vallomásai Nap mint nap, unos untalan, folyton folyvást szembesülünk a századvégi irodalommal – a modern regénynek ugye nincs története, cselekménye, a modern regénynek témája van, értve mindez persze a szépirodalomra. A téma pedig az utcán hever, vagy legalábbis elegendő felütni a legalapvetőbb történelemkönyvet, egy olyan család történetének megírásához, amely a nevét az Esthajnalcsillagról kapta, és származását “nem csupán Ádámtól, Noétól, stb., közelebbről pedig Attilától vezeti le, hanem még közelebbről Csabától, Csaba királyfitól, akitől egyúttal az Árpád-házi királyainkat is származtatja”*. {*: részletek a műből – S.P.} Az ilyen család története a haza története lenne, vagy legalábbis a nemességé. Az is közismert, itt a szerző neve következik, olvasói körében, hogy az ő regényeihez kell az olvasó társszerzősége, a leírott szót én állítom össze regénnyé, annál is inkább, hiszen a szavakat nem feltétlenül abban a sorrendben kell olvasni, ahogy azokat leírták. Tessék lapozni, uraim! Alkotjuk tehát közösen a regényt, amely vagy a mindenkori édesapánkról szól, vagy fiktív, de hús-vér rokonokról (“Hogy ki kuzin, azt én mondom meg.”*). Családregényünk szerzése nehéz feladat. Nehéz felnőtten gondolkodni őseinkről, hát még regénybe foglalni őket. (H)őseink ugyanis nem azt teszik, amit mi akarunk, hogy tegyenek (vö. például a “klasszikus” családregényekkel; mondjuk Zola ura, teremtője története szereplőinek), történelmi alakjaink már letették az asztalra, amit le “kellett” (a kell irodalmi kategória!) tenniük. A mi feladatunk tanulni ebből. Társszerzőként beleszövöm saját családomat, a, itt édesapám neve következik, ék történetét a regénybe. EP úgy ír, hogy közben le-le kell tenni a könyvet – és saját szüleink, testvéreink jutnak eszünkbe. És ez a tanulság neve. A NEVE, hiszen a tanulság az, hogy tudni kell tanulni, tanulni társzerzőnek lenni. Saját életünk társszerzőjének. EP: HC (2) Olvasónapló “… és legnagyobb dologidőben félkegyelműként lézeng a faluban a történelem.”* És bármilyen történelemszagú is minden számozott mondat, minden vallomás, a Harmonia Caelestis nem lesz nemzeti regény (ennek a nemzetnek Regényt?), csak a nemzeti irodalom egy roppant értékes darabja, még szerencse, hogy Olaszországban, ahol nemzeti regényként értékelik ezt a művet, nem látnak tisztán magyar ügyekben. A regény első fele, a számozott mondatok, nem meglepő folytatása az Egy nő stílusában precíz és végsőkig feszített tökéletességének, ám édesapám valahogy kezelhetetlenebbnek tűnik a legönfejűbb nőnél is. A stílus szinte kopírozott, nem kevés szó szerinti átvétellel. EP az emberre tekint, bölcs, őszinte pillantással; “nekem nincs ilyen pillantásom. Én csak akkor tudok így nézni, ha becsukom a szemem.”* Becsukott szemmel, társszerzőként próbálok eligazodni az életben, az emberek között. A második részben, vallomások között, konkrétabb, hozzánk időben is, testileg is közelebbi élményeket, adomákat olvashatunk, némi cselekményre, vezérfonalra is bukkanhatunk. Élvezetes olvasmány, épp idejében, mielőtt azt gondolnánk, az év embere saját stílusának, módszerének rabja. És ne legyünk álszentek, ne riadjunk meg attól, hogy mi minden rejlik a bestsellerség mögött. Örvendetes, hogy az emberek (sok ember) egy lélektanilag nemegyszer mélyre merészkedő, társadalmi szintű feldolgozásra (őszintén gondolkodásra) váró témákat bátran megfogó regényt olvasnak. Emellett Esterházynak még jó humora is van. Csak helyesírást, nyelvhelyességet nem tanítana általa jónéhány ócsökött nyelvművelő. (Szívemre téve a kezemet, én se.) EP: HC (3) Egy édesapám Van egy édesapám. Édesapám egy szemét, mocsok gazember. Nem is az enyém. Mindenkié. Sőt, legyen a Tied. Szóval van egy édesapád. Édesapád egy nagyszerű ember. Édesapánk mocsok, mert ember, nagyszerű, mert ember, ember, mert valószerű, és bármit leírhatok róla, mert az enyém, a miénk. Ez az apa az emberiség apja. Egyszer édesapám sétált egy nővel az erdőben. Pörögtek, mint Soós Imre és Törőcsik Mari a Körhintában. Aztán egy unatkozó, kalandvágyó pici, de konkrét méhecske berepült a nő szoknyája alá, és megcsípte ott. Így ismerkedett meg édesapám édesanyámmal. Smuk Péter