Hanyagok és jólöltözöttek
  - a végzettek helyzetéről -
   
A laikus úgy gondolja, a jogi diploma megszerzése egyenértékű a belépőjegy megváltásával a Kánaánba. Számukra teljesen egyértelmű, hogy aki végez, azon nyomban olyan keresettel rendelkezik, amely fényévnyi távolságra van – a közgazdászokat leszámítva – a többi értelmiségi pálya financiális viszonyaitól. Nos, az igazság persze fényévnyire van a közvélekedéstől.

Tartozunk annyival az igazságnak, hogy ez a gondolkodás megfertőzi magukat a joghallgatókat is. Persze az egyetemi életmód, a – szorgalmi időszakban – szinte korlátlan szabadság nem feltétlenül indukálja a diploma utáni kihívásokkal való szembenézést, ráadásul aki elsőgenerációs jogász lesz, nem lehet tisztában a szakma kereseti lehetőségeivel.
Az első, idén végzett győri évfolyam elhelyezkedési problémái jól modellezik a szituációt. Az eltelt rövid idő már megengedi bizonyos következtetések levonását.
A életnek nagy reménységgel és becsvággyal nekivágó, friss doktorok már szembesültek azzal a – bizonyos szempontból örvendetes, jelen szempontból viszont legalábbis problematikus – ténnyel, hogy Magyarországon hovatovább kezd túlkínálat kialakulni a jogászokból. A korábban három, majd négy tradicionális jogi egyetemi képzés (Budapest, Szeged, Pécs, illetve Miskolc) mellett további négy bújt ki a rendszerváltás által megteremtett tanszabadság köpenyéből: Győr, Budapest (Pázmány), Kecskemét (Károli-JATE), Debrecen. Ma már mintegy három és félezer frissen végzett jogi szakembert bocsátanak ki az említett “jogászgyárak”. Ez a szakmai színvonal óhatatlan esése (tömegképzés-elitképzés) mellett a kedvelt munkahelyek iránti felfokozott versenyt eredményezte. Pedig a folyamatnak még csak az elején járunk.
Ma már nehéz bekerülni a három éves gyakorlati idő alatt hagyományosan kedvelt bírósági fogalmazói állásokba. Az összeköttetés nem hátrány. S mindez ötven-hatvan ezres nettó bérekért. A Legfelsőbb Bíróság tanácsjegyzői például hatvanezer forintért és tízezer forint jutalomért dolgoznak. A másik slágerszakma képviselői, az ügyvédjelöltek sem járnak sokkal jobban. A bérek hasonlóak, a munka tenger. Az ügyvédek válogathatnak a jelölt-jelöltek között, kapcsolat nélkül az ember ne is ábrándozzon. Neves fővárosi irodákban van pénz a jelöltek számára is, társasági szerződésekkel foglalkozók az összeg bizonyos százalékát tehetik zsebre, ezeken a helyeken nem ritka a százötven-kétszázezer bruttó sem.
Általánosan elfogadott tétel, hogy a jogász-túlkínálatot levezeti a közigazgatás. A különböző szakigazgatási szervektől az önkormányzatokig valóban széles a skála, de a bérek itt még szerényebbek. Az APEH-nél sem nagyon lehet a kezdeti időkben a bűvös ötvenes fölé kerülni. (Nettó.)
Nagyon széles a szórás a különböző minisztériumokban. A szerencsések százötvenezer bruttóról beszélnek, ha valami magas polcon sikerül rögtön startolni. Különösen jókat mondanak a Honvédelmi Minisztériumba került végzettek.
A tanársegédi vagy PHD-karrierbe kezdők többnyire más tevékenységet is folytatnak. A kettő együtt – akár ügyvédjelölti, akár közigazgatási, akár más munkával párosul – már tisztes megélhetést nyújt. A különbségek persze itt is nagyok.
Semmiképp nem a “savanyú a szőlő”-effektus mondatja velünk, de legkésőbb az elhelyezkedésnél értelmét vesztik a tanulmányi eredményekből, a diploma minősítéséből származó belső egyetemi hierarchiák. A valóság állás nélküli summa cum laude-minősítésűeket és jobb ügyvédi irodákban dolgozó ritéseket produkál. Az egyetem alatti egyéb tevékenységek, a jól megírt önéletrajzok sokszor többet nyomnak a latban az előbbieknél.
Némi meglepetésre adhat okot, de a rendőrségre tévedtek nem feltétlenül vannak lemaradva. Sőt: sokszor olyan munkakörbe kerülnek, amihez nem is kell feltétlenül jogi diploma, tehát bármilyen diplomával elérhető a summa.
Nagy általánosságban elmondható, hogy a három éves gyakorlat meglehetősen visszafogott fogyasztást tesz lehetővé a későbbiekhez képest. Ha nem is lehet mindenki sztárügyvéd (vagy sztárprimadonna), a szakvizsgával megszerzett “teljes jogú jogászság” olyan kereseti lehetőségekhez juttat hozzá, melyeknek anyagi vonzata sokszorosan meghaladja a gyakornoki esztendők “éhbérét”. (A rossznyelvek szerint a parlamenti jogászlobbi mindig hoz egy újabb intézkedést, ami ügyvédi vagy közjegyzői ellenjegyzést rendel valamelyik okirathoz. Munka semmi, dől a lé – vélekedik a köz.)
Már hallom a minimálbért kereső éjjeliőrök és takarítók tiltakozását, amint mértéktelenséggel vádolnak, de ők nem olvassák a Győri Paragrafust. Anélkül, hogy arisztokratikus érvnek szánnám, öt év nem könnyű egyetemi stúdium és három év kulimunka megérdemel némi megbecsülést financiálisan is. A doktori cím mellet legyen valami ehető is...
Egyszóval ne várj túl sokat hamar – az egyszeri emigráns magyar is először melózott és azután játszotta a dzsentrit, nem pedig fordítva.

Ál-Dimitrij