Az indiai kultúra nyomában II. rész

Az indiai szubkontinens árjává válása és hinduizálódása nem minden feszültségtől mentesen ment végbe. Bár a brahmanizmus és a hinduizmus közötti határt nem lehet élesen meghúzni, az előbbi átalakulását mély válságok kísérték. Ezen válság nyilvánvaló jelei voltak egyrészt a vallási reformmozgalmak képviselőinek megjelenése, másrészt az a jelenség, hogy az Upanisadok kora utáni vallási gondolkodás vezéreszméje az ember szenvedéstől, fájdalomtól való megszabadítása volt. Egy kései szerző szerint a test fájdalom, mert a fájdalom helye; az érzékek tárgyai, az észlelések mind szenvedés, mert szenvedéshez vezetnek; az öröm is szenvedés, mert szenvedés követi. A fájdalom emlékezteti az aszkétát arra, hogy a boldogságot csak úgy érheti el, ha visszavonul a világtól, elszakad a földi javaktól. Ez az egyetemes fájdalom azonban egyetlen indiai filozófiában sem hanyatlik a reménytelenségbe, sőt ennek a szenvedésnek még serkentő ereje is van, hiszen ez a megszabadulás, és a boldogság, szabadság elérésének a feltétele. Az ember ebben az egyetemes szenvedésben nincs egyedül, mert a szenvedés kozmikus törvényszerűség. Az embernek - és csak az embernek - van meg az a képessége és lehetősége, hogy túllépjen fájdalmán és saját létfeltételein. S az a bizonyosság, hogy van eszköz a megszabadulásra, az a tudat, hogy a szenvedés nem végleges, elveti a pesszimizmust és a reménytelenséget. A brahmanizmus korából (Kr.e.VIII-III. sz.) három nagy gondolkodót kell feltétlen említeni, akik valamilyen formában megpróbálták kivezetni az embert e szenvedésekkel teli világból. Időben elsőként a Gószála Makkhaliputta nevével fémjelzett adzsivikizmus jelentkezett. Az “adzsivika” kifejezés eddig megfejthetetlennek bizonyult, s magát a tant is rendkívül nehéz rekonstruálni, ugyanis vallási törvényeikről - néhány utaláson kívül - szinte semmi nem maradt fenn. Amit tudni lehet az adzsivikizmusról, annak középpontjában a “nijati”, a végzet, a sors áll. Ugyanis tanításuk szerit nincs oka és mozgatórugója annak, hogy a lények miként és hogyan romlanak el vagy tisztulnak meg, mindez a mi akaratunkon kívül esik. Nem számít az akarat, bátorság, hév, erő, lendület, minden egyén a sors, végzet akaratából fejlődik, tisztul meg, mi ezért nem tehetünk semmit. Végletes determinizmusa szerint minden lénynek évmilliókig kell járnia a maga útját, míg a végén megtisztul - akár akarta, akár nem, minden külön erőfeszítés nélkül. Az adzsivikák a maguk korában eretnekek voltak, hiszen tagadták az Isten létezését, tagadták a Védák isteni kinyilatkoztatását, így nem ismerték el a kasztrendszert sem, s minden emberi szellem egyenlőségét hirdették. Teljesen meztelenül jártak, koldulták az élelmet (mint minden vándor aszkéta), s igen szigorú étkezési szokásokat kellett betartaniuk. Többen úgy vetettek véget életüknek, hogy éhen haltak. A szerzetbe való beavatásuk ősi jelleget mutatott: az avatandónak egy forró tárgyat szorítva meg kellett égetnie a kezét, majd nyakig földbetemették, és szálanként kitépték a haját. Az adzsivikizmus elvetette az egész Indiában elterjedt karma-tant. A szellemi eljárásukból, meditációs eljárásukból sajnos semmi nem maradt, így csupán feltételezhetjük azt, hogy léteztek. Érdemes megjegyezni, hogy Buddha Gószálát tartotta legnagyobb vetélytársának - bár a történelem később nem őt igazolta -, ugyanis az adzsivikák determinizmusát igen veszélyesnek, bűnnek tartotta. Az adzsivikizmus nem maradt fenn eredeti formájában, a Kr. u. X. században csatlakoztak a bhaktihoz, majd összekeveredtek az egyik hinduista szektával. A Kr. u. VI. században jelentkező dzsainizmus azonban máig is fennálló vallási közösséget szervezett. Alapítójának Vardhamána Dzsnyátriputrát szokták tekinteni, bár ez így nem teljesen igaz. A dzsainizmus nem Vardhamána Dzsnyátriputra tanításával kezdődött, hanem vele inkább kiteljesedett, ő volt a huszonnegyedik, egyben utolsó Tírthankara (szó szerint: gázlócsináló, valójában útmutató), aki avégből testesült meg, hogy az elődök által alapított közösségek tanát és erkölcsi tökéletességét helyreállítsa. Róla sokkal több adat áll rendelkezésünkre, mint Gószáláról és híveiről. Vardhamána - s minden előző Tírthankara - hercegi családba született, csodás körülmények jelezték érkezését. Szülei halála után, harminc évesen a vándor aszkéták ruháját ölti fel, s tizenhárom éven át a legszigorúbb aszkétizmusban, meditálva él. “Télen az árnyékban, nyári hőségben a tűző napon elmélkedett. Hónapokig nem vett magához vizet. Néha csak minden hatodik, nyolcadik, tizedik vagy tizenkettedik alkalommal étkezett... Eljött a tizenharmadik év, és ő Grimbhika falu közelében egy sála-fa alatt elmélkedve elérte az Ellobbanást. Felismerte az istenek, emberek és ördögök minden létformáját, hogy mik voltak korábban, és mi lesz belőlük, minden gondolataikat és tetteiket. Átlátta és felismerte a mindenséget, a létet, az újraszületések körforgását, annak összes okát és feltételét.” Miután elérte a megvilágosodást, győzedelmessé (dzsaina) lett, s Nagy Hőssé (Mahávira) vált. Elképzelésének középpontjában a lélek eszméje és az újraszületés (karma) tana áll, miszerint a lélek jó és rossz tetteinek (karmájának) megfelelően újra meg újra testet ölt. Jellegzetes vonása a pán-pszichizmus, vagyis az, hogy a világon mindennek lelke van, nemcsak az állatoknak, de a növényeknek, köveknek, vízcseppeknek is. És mivel a dzsainizmus első és legfontosabb parancsa az élet tisztelete, ebből adódik, hogy a dzsainista szerzetesnek menet közben söprögetnie kell maga előtt az utat, nehogy valami parányi élőlény halálát okozza. Ebben az értelemben szokás a dzsainizmust az abszolút pacifizmus vallásának is nevezni, hiszen kevés oly ártalamtlan emberrel lehet találkozni, mint a dzsainista szerzetesek. Némi önellentmondást lehet felfedezni a dzsainista tanokban, ugyanis az élet feltétlen tisztelete mellett végzetesen megveti az emberi életet és a legmagasztosabb példának a böjtöléssel történő öngyilkosságot tekinti. Persze erre is van magyarázat: az élő lelkek legmagasabbrendű testet öltése az emberi lény, mivel egyedül ez képes arra, hogy tudatos, erkölcsös élettel, aszkézis útján megszabaduljon a földi kötelességektől, “kiszálljon” a szanszárából (körforgás). Miért kell kiszállnia? A dzsainisták osztják az Upanisadok pesszimizmusát a földi életet illetően, s csak a szellemi, világmindenségen túli boldogságot fogadják el: “A karmikus anyagtól megszabadult lélek nyílvesszőként röppen a Világegyetem csúcsa felé, s itt egyfajta mennyországban találkozik és társalog társaival...” A dzsainista szerzetesek célja tehát, hogy kikerülhessenek a szenvedésekkel teli örök körforgásból (szanszára), elhagyva karmájukat. Ennek módja pedig az, ha megtisztítják lelküket minden földi szennytől, önként vállalt szenvedés, aszkézis útján. Így a dzsainizmus a tiszta, erkölcsös éltre, a nemártás (áhimszá) elvére helyezi a hangsúlyt. A szerzeteseknek ötös fogadalmat kell tenniük: megóv minden életet, igazat mond, semmit nem birtokol, semmit nem szerez és szűz marad. A dzsainizmus ma is él és virágzik, India történetét végigkísérik a meztelen vagy fehér köntösű, magukat ostorozó dzsainista szerzetesek léptei. Globális szemszögből azonban nem Gószála Makkhaliputta, és nem is Mahávira alkotta meg a legjelentősebb vallási-filozófiai rendszert. Bár Mahávira kortársa volt, s ugyanazokat a vidékeket járták, sohasem találkoztak egymással, rejtély előttünk, mi lehetett az oka annak, hogy Gautáma Sziddhárta herceg, akit később Buddhaként ismert meg a világ, miért nem akarta megismerni legnagyobb és legeredetibb vetélytársát. Siró Kinga