Magyarnak lenni
  - XXVII. Nyári Olimpiai Játékok, Sydney -
   
Mindenki tegye őszintén szívére a kezét, és vallja meg őszintén: egy-két sportőrültet kivéve kit érdekelnek két olimpia között az úszók eredményei, illetve az öttusázók Világ Kupa-viadalai? A vízilabdázók sem járnának sokkal jobban: meg tudná mondani valaki, hogy ki lett idén a magyar bajnok, vagy hogy ki volt az utolsó magyar BEK-győztes csapat?
Valami megmagyarázhatatlan oknál fogva négyévenként fontossá válnak sportolóink, “a mi fiaink, a mi gyerekeink”, családanyák szorítanak a konyhából az üldözéses rendszerű kerékpárverseny résztvevőinek, középiskolai kivetítők előtt szurkolnak holdjáró cipős lányok koreai cselgáncsozóknak. Ami két héttel korábban vagy később tökéletesen érdektelen, szélsőséges esetben komoly emberhez méltatlan, komolytalan embernek pedig ciki, az most természetes.
Nem biztos, hogy ez feltétlenül csak a sportról szól. Ugyanannyira a nemzeti érzésről, a közösségről, a példaképekről, a sztárságról és persze a médiáról. Mindenesetre Lagzi Lajcsi ebben a két hétben a szívét kiteheti, és Don Alvaro sem köti le annyira a női nézőket, nem is beszélve az Ullmann Mónikát ez idő alatt figyelmen kívül hagyó férfiközönségről.
Olimpia van.

Az első
Tradicionálisan nehezen szerezzük meg azt az átkozott első aranyat. Az utóbbi időben hozzászoktunk ahhoz, hogy az úszók hozzák, és általában hajnali órán, amihez külön fel kell kelni.
Most Nagy Tímea, egy gyenge, “elnézéstkérekhogyélek”-típusú magyar nő. Ráadásul a férfias vívásban. A női párbajtőr aranyát vártuk, de nem tőle. Atlantában, ott igen, ahova világranglista-vezetőként utazott el. De most elsősorban Mincza Ildikótól, de még Szalay Gyöngyitől is jobban.
Erre jön az esélytelen, aki elképesztő izgalmak között veri meg az elődöntőben Barcelona és Atlanta olimpiai bajnokát, a francia Flesselt (15-14), és 6-3-ról is lazán fordítva a döntőben a svájci Bürkit. Mégis igazán azzal lopta be a szívembe magát, hogy a csúcson is ember maradt, és a legnagyobb ünneplés közepette sietett haza a kislányához. Több gondot okozott neki a családja hiánya, mint az ellenfelek legyőzése.

Akkor még nem is gondoltuk, hogy ezzel menti meg a magyar vívók becsületét, mert a hagyományos magyar sikersportág még érmet sem szerzett ezen kívül Sydneyben. (Pedig hogy bíztam a férfi kardozókban…) Bizony, egy arany nem takarja el a csalódást.
Ágika
Magyar betegség, hogy csak az arany számít. Persze minden tornyot az égig kell elkezdeni építeni, de azért lehetnénk kicsit kevésbé falánkak.
Kovács Ági kis híján csalódást okozott.
A 100 m-es női mellúszást az Országgyűlési Könyvtárban néztem meg. “A sok kehes filosz!” – gondoltam. “Fogalmuk sincs, hogy fél tizenkettő után öt perccel Ágika úszik.” Én egyedül kiültem mindenesetre a társalgóba, tíz perccel a döntő előtt. Hét perccel később teljesen megtelt a terem, még a Pesti Hírlap 1930-as évfolyamait bújó öreg bácsika is abbahagyta a kutatást. Mindenki összekacsintott a másikkal. Ágika úszik értünk, a nemzetünkért, a becsületünkért.
Már a forduló előtt látható, hogy ebből érem is nagyon nehezen lesz. Jenő persze megpróbálja elhitetni, hogy Ági a harmadik helyen úszik, de a célban már nem lehet hazudni. Végül az ötödik helyet tudja bejelenteni a riporter, rögtön hozzátéve, hogy Ági igazi száma a 200 méter. A közönség csalódott morajjal vonul vissza a könyvek fölé. Az ötödik hely szóra sem érdemes.
A 200 méter is csak benyúlással lett meg. Nem lettem volna Ági helyében, ha “csak” ezüstérem a vége. Ilyen a magyar közönség: felemel és elejt.
A kétszázas döntő előtt húszan lézengünk a győri olimpiai sátorban. Ahogy közeledik azonban az idő, beszabadul a város szerintem összes középiskolása. Mint egy közös meccsnézés: a nagy hangzavartól nem hallom Jenőt, ami egyébként nem is olyan nagy baj. A himnusz, illetve az edzővel és aszülővel készített közhelyes interjú (“én már akkor tudtam, hogy olimpiai bajnok lesz”) után a tanárnők már terelgetik is vissza a nebulókat a fizikaórára.
(Azért a Himnusz, az megható volt. Ági könnyei visszahoztak valamit a sport hőskorából.)

A Gyűrűk Ura
Tudtam, hogy Csollány Szilveszter objektíve a legjobb gyűrűn. Féltettem viszont, hogy elbírja-e azt a terhet, amit az arany egyértelmű várása jelentett egy ország részéről. Még közvetlenül a gyakorlat előtt is szorongtam. Szerencsére alaptalan volt.
Egyik barátom találó megjegyzése szerint Csollány “hazavágta a mezőnyt”. A tornát mindig a legszebb sportok közé soroltam, de az a megnyerő magabiztosság, amivel Szilveszter a gyakorlatát végigcsinálta, további pluszt kölcsönzött ennek az érzésnek. Kétség sem merülhetett fel a győztes személyét illetően, hisz a magyar versenyző gyakorlata egyértelműen a mezőny fölé nőtt. Különös értéket kölcsönzött a győzelemnek, hogy volt ereje várni Atlanta után, hisz akkor bármennyire volt jó a gyakorlata, az olasz versenyző, Chechi még jobb volt nála.
Soha nem voltam kibékülve a pontozásos sportokkal, de Csollány gyakorlata a szerenkénti döntők egyik vitán felüli győzelmét hozta. (Ilyen volt még a román Urzica lólengése.) Az igazság győz.

Az aranyvasárnap reggele
Utólag bevallhatom, hogy minden valószínűség szerint én voltam a legoptimistább magyar állampolgár az olimpia előtt, mert én tizenkét aranyat vártam, azaz szerényen minden idők második legsikeresebb magyar vonatkozású olimpiáját. Nem volt ez teljesen irreális elképzelés, konkrétan megneveztem a potenciális győzteseket. Évfolyamtársaim kaján vigyorral fogadták érvelésemet, ami az első héten cinikus csipkelődéssé, a második hét közepén pedig a szent őrülttel való gúnyos kötekedéssé fajult. (A probléma érzékeltetése végett jegyzem meg, hogy egyikük 3, azaz három győzelmet várt.)
A versenynaptár szeszélye úgy hozta, hogy az utolsó két napra koncentrálódott több magyar vonatkozású verseny döntője. Tekintve, hogy három arannyal vágtunk neki az utolsó hétvégének, ez némi kétséget ébresztett az emberben az egy tucat arany megszerzését illetően. De a remény hal meg utoljára.
Szombaton a veterán öttusa-fenomén Szvatkovszkij mögött második lett az ifjú Balogh Gábor, a 75 kg-os ökölvívó döntő Erdei Zsolt nélkül zajlott, a kajak-kenu is csak egy győzelmet hozott a konyhára (és persze egy ezüstöt és egy bronzot), bár a frekventáltabb futamok csak másnap következtek.
Egy szó, mint száz, az utolsó napra maradt, hogy megmentse a magyar csapat becsületét.
Már a Heti Hetes alatt elaludtam (két hét virrasztás megteszi a hatását), szerencsére a kajak-kenudöntőket elhalasztották. Aztán még egyszer. Majd még egyszer. Hat óra körül az olimpia egyik csúcspontjának számító kosárlabda-döntő is lezajlott, már csak ránk vártak a záróünnepséggel. Mert ekkor beindultunk.
Vereckei Ákos közelmúltbeli eredményei miatt kiérdemelte a kajakkirály címet. Előző nap Kammerer Zoltán, Storcz Botond és Horváth Gábor társaságában már megnyerte az 1000 m-es kajak négyest. Sokat vártunk tőle az 500 m-es egyesben is, de dobogó sem lett belőle. Kőbán Rita, az előző napi, kellően végig nem gondolt nyilatkozata miatt később magyarázkodásra kényszerülő kajakkirálynő is elveszti a trónját. Hatodik. Nem kedvez nekünk ez a csúsztatás. Vagy mégis?
Amikor már minden remény veszni látszik – két legbiztosabb esélyesünk vesztett –, jön Kolonics György, Koló. Közhely volt sportberkekben, hogy egyesben kevésbé jó, igazából Horváth Csabával alkottak ők ideális kettest. Most a taktikus versenyzés és az őstehetség minden paraméterét felmutatva az olimpia számomra legkedvesebb győzelmét aratja. Az utolsó métereken állva hagyja a mezőnyt, mindezt egy szerény mosoly kíséretében.
Ha emlékezetem nem csal, Atlanta előtt épp Kammerer Zoltán és Storcz Botond között kellett “szétlövést” tartani, hogy ki induljon kajak egyesben. Akkor Storcz győzött, de az emlékezetes romlott eperleves evése után nem indulhatott az olimpián. Most egy hajóban evezve, egymás kezét emelhették a magasba. Szép jelenet volt.
Amire senki sem számított, az örök bronzérmes Pulai Imre is bejön az első helyre egy magyar számban, az 500 méteres kenu kettesben, Novák Ferenccel az oldalán (pontosabban a háta mögött). Olyanok együtt, mint Stan és Pan, de a szituáció inkább lírai, mert ekkor már a harmadik győzelmünket aratjuk zsinórban. (Sőt még egy ezüstre is futja ezután a kajak kettes lányai jóvoltából.)
Az utóbbi futamot már párhuzamosan nézzük a vízilabda-döntővel. Mivel az orosz vízilabdasport ma már nem tartozik a világ élvonalába, és óriási meglepetés, illetve bravúr, hogy a döntőbe jutottak, örömvízilabdára számítok. Ez is történik. A fiúk szó szerint lubickolnak a vízben, Vári Attila az ellenfelet teljesen megalázó, a döntőt eldöntő csodálatos gólt dob. Kiss Gergely parádézik, Benedek elégtételt vesz a méltatlan doppingügyért.
Közben néha átkapcsolunk a női kézilabda döntőjére, de minden rendben, a lányok már hattal is vezetnek a dánok ellen. Aztán… Csak, hogy ne legyen olyan szép ez a reggel. Az öt arany egy napon egyedülálló lett volna a magyar olimpiai sport történetében. Valami történt, ami máig megfejthetetlen, de sikerült megmérgeznie ezt a csodálatos napot.
A letargiából csak a futószalagon közvetített himnuszok ideje alatt sikerül kikeveregnem. Épp ideje. Koló az utolsó taktusok közben elmorzsol egy könnycseppet a szeme sarkában, és ez felszabadítja bennem is a felhalmozott feszültséget.

Árnyak
Ha nincs ez az utolsó nap, valószínűleg kevésbé gondolnánk vissza ennyire szívesen a versenyre. A kézilabdás lányoknak a küszöbön való megbotlásáról már volt szó, de Erdei Zsoltot sem volt szívderítő látvány nézni, amikor az orosz Gajdarbekov pofozta. Újabb látlelete volt a magyar gondolkodás egyik betegségének, amikor a kötöttfogású birkózás meglepetésemberének, Bárdosi Sándornak az ezüstérmét a játékvezetés nyakába akarta varrni a közvélemény. (Holott maga Bárdosi ismerte el a bírók tevékenységét.) A titkos esélyes Berzicza Tamás és Deák Bárdos Mihály nüanszok miatt bár, de szerencsétlenül kiestek a küzdelmek elején.
Ha ebben a szomorú versenyben lenne győztes, akkor számomra a kalapácsvetés az olimpiai szereplés legnagyobb csalódása. Az olimpiai bajnoki cím védője, Kiss Balázs visszalépése után is bíztunk a világbajnoki ezüstérmes Németh Zsoltban, és legfőképpen az Európa-bajnok veteránban, Gécsek Tiborban.
Ehhez képest csak Gécsek jut a nyolcas döntőbe, és ott is csak szenved. Az utolsó kör előtt kiszólok anyunak a konyhába:
- Gyere, ez lesz egy életpálya utolsó dobása. Ebben minden tudása, ereje és dühe benne lesz.
Titkon valami olyasmire számítok, mint Gedővári Imre mindent eldöntő találata Szöulban a kardcsapat-döntőben. Akkor a tizenhatodik csörte utolsó találatára maradt a döntés a szovjetek ellen, amit végül Gedővári vitt be Alsannak. Ennél jobban nem lehet kiélezni.
Gécsek is kiélezi, de ő nem nyer. Az “életpálya utolsó dobása” hetvenhét méter körüli, végül a hetedik helyhez elég. Anya cinikus megjegyzést tesz, majd visszamegy a konyhába.
Az olimpia számomra legnegatívabb momentuma mégis inkább politikai jellegű. Nem értem, miért kell Deutsch Tamásnak (és ki tudja még kinek) Sydneyben nyaralnia (ha ezt tudom, én is kimegyek Prágába megveretni magam), és miért kell Orbán Viktornak sejtetnie jelenlétével és nyilatkozataival, hogy ez a siker nem jöhetett volna létre, ha nincs a… (Elképzelni sem tudom, milyen tőkét lehetett volna kovácsolni az olimpiai eredményekből, ha nincsenek a kajak-kenusok.) Meglehetősen nehezen védhető műsorpolitikai lépés volt például az, amikor a magyar sport egyik legdicsőségesebb napja, a négy aranyat hozó zárónap estéjén vagy fél órán keresztül a miniszterelnök beszélt a tévében, amit egyébként soha nem hagyok ki, most viszont nem erre voltam kíváncsi. Kilenc előtt valamivel sorra kerültek az igazi főszereplők is.

És a többi
Már rég jelentősen túlhaladtam az előzetesen tervezett terjedelmet, és nem esett szó a nem magyar vonatkozású eseményekről, illetve az egyes versenyek szakmai elemzéséről. Mindez megtalálható a Győri Paragrafus honlapján: www.paragrafus.hu.


Az utolsó versenyszám végeztével elsétálok újságért. Utam egy focipálya mellett visz el. Sörhasú, meglett emberek kergetik a labdát. Nézem az arcukat. Boldogok. Biztosan Coubertin báró is az.

Farkas Dénes