Népszerű helyek
	- étteremkalauz -

“Ma gourmet-nek lenni legalább annyira dicsőség, mint régebben anarchistának vagy költőnek lenni.” (Árpási Áron) A kávéház- és kocsmakörút után induló étteremkalauzunk folytatódik. Most két olyan helyet vennénk sorra, ami a szélesebb nagyközönség számára is elérhető, illetőleg a tapasztalatok alapján igazolhatóan népszerű szolgáltatást nyújt. Szalay A legpopulárisabb helyek egyike a belvárosban. Meghitt odú fogadja a belépőt, átevezve a szűk kis folyosón, újabb szobányi helyiség, és a szerelmespárok fészkének ideális hátsó traktus. Predesztinálja a bizalmas hangulatot, hogy a két egymástól legtávolabb eső vendég is egymás szájából eszik. Elsősorban menüje és pizzái miatt híres. Jelen sorok írói nem tudnak egyetérteni azon vélekedéssel, hogy a város legjobb pizzái ehetőek itt. Szerintünk a pizza túl vékony, emellett pedig túl zsíros is. Nemegyszer voltunk tanúi kifejezetten nagy étvágyú, éhesen érkező társaink kudarcának, amint fel kellett adniuk az étellel való küzdelmet. A hely egy poénjáról is nevezetes, nevezetesen, hogy 1, azaz egy forintért vesztegeti a rántott levest. Ez ötletes üzleti fogás, ugyanakkor csodálatosképp nem gyűlnek oda a hajléktalanok. (Talán most, ha olvassák a Győri Paragrafust.) Mindenképpen kiemelendő a ma már kiveszőfélben lévő pacalpörkölt, amit az egyébként átlagosnak mondható éttermi árak között is olcsón adnak. Ízlelgetése közben Kern András mondatai jutnak eszünkbe a Sztracsatella című filmből, amikor megjegyzi: “Hol lehet pacalt kapni ebben a városban?” (Ezután jön a McDonald’s kissé sznob, ámde annál több igazságot tartalmazó szidalmazása.) Szuverén véleményünk szerint az étterem igazi értéke és értelme a vadételek széles választéka. Az igazi ínyencekben van némi óvatosság az éttermi vadételek irányában, mondván, hogy könnyedén helyettesíthetőek marhahússal, de ez a Szalayban hitünk szerint nem történhet meg. Már a vaddisznó-pörköltnél kezdődnek az igazi kulináris élvezetek (vörösboros szaft, ahogy kell), de a szarvasoknál igazi specialitásokkal örvendeztetnek meg: szarvas Messalina módra, szarvas Rossini módra… Kísérőnek egy kis vörösbor, kiegészítőnek egy jó nő, és az este meg van oldva. (Azt hisszük, ennél több jót egy étteremről, nem lehet mondani.) Kedvenc vacsora-összeállításunk: fácánleves; szarvassült vadasan, zsemlegombóccal; Esterházy-palacsinta; somlói galuska. No comment. Kékszakáll Egy már sajnos nem létező hely a buszpályaudvar sarkánál, múltja és erényei azonban nem engedik meg, hogy kihagyjuk erről a listáról. Talán élnek még közöttünk olyanok, akik emlékeznek rá. Ez egy klasszikus kockás terítős hely volt, tradicionális kisvendéglői ízekkel. Itt meg lehetett valósítani az “olcsó és jó” kettős követelményét. Páratlan mennyiség: még a zónaadagok is jóval meghaladták az átlagot. Ehhez még hozzájárult a kissé zsíros főzés-sütés, ami elképesztő telítettségi érzést tudott indukálni. A viszonylag keskeny skálán mozgó választék csúcsai közé tartozott a Jókai-bableves, a rántott gombafejek hasábburgonyával, a különböző pörköltek, egyszóval a hagyományos-népies ízvilág remekei. Kedvenc ebédeink közé tartozott, amikor – szintén kettesben tesztelve a vendéglátó-ipari egységet – egyikünk így szólt a természetesen már jól ismert pincérhez: - Krisztián! Légy szíves két Jókai-bablevest, két cigánypecsenyét sült krumplival, két ásványvizet, két kávét és két sört. - Értem – mondta a pincér, és sarkon fordult. Mire a másikunk: - Bocsánat, én is szeretnék rendelni! S mindez ki is jött néhány száz forintból. A Kékszakáll volt számunkra a már kiveszőben lévő, régmúlt időket idéző vendéglők győri prototípusa. Az ilyen helyek persze mindig megszűnnek. Dr. Jekyll – Mr. Hyde