Nincs pénz, nincs sírás
	- A hallgatói juttatások kifizetésének csúszásáról -

Nincs pénz. Két hónappal ezelőtt ellopták a tárcámat, benne a bankkártyámmal. Rögtön letiltattam, és – bár azóta visszakaptam – a mai napig nem vettem magamnak a fáradtságot, hogy feloldassam a tiltást. Jobb is így, útban az Amnesia felé nem kapok ösztönösen a zsebem felé az automatánál, hogy aztán meggondolatlanul málnás sörré konvertáljam szüleim verejtékét. A bankkártya-mentes időszakomnak megvolt (van) az az előnye, hogy nem számolok a suliból érkező pénzekre. Ez amúgy sem lenne egy jelentős tétel, ösztöndíj nulla, szoctám. nulla, rendkívüli ritkán, akkor is max. a folyószámla kezelési költségére lehet elég, lakhatási … majd tavasszal. Azt tehát értem, hogy engem miért nem érdekel, hogy most éppen mennyivel csúsznak a főiskolai utalások, azt viszont kevésbé, hogy azok, akiknek ez jelentős tétel minden hónapban, miért nem hangoskodnak egy kicsit. Bevallom az egész problémával egy üvegajtón elhelyezett plakát formájában szembesültem a héten, ami valahogy így szólt: “Pénz a számlán! Halleluja!” A szöveg megfogott, különösen a spirituális tartalom, amely azt sugallta, hogy ezért – mármint az ösztöndíjak és más hallgatói juttatások megérkezéséért – egyedül az Úrnak tartozunk hálával (“Halleluja!”: “Áldd az urat!” – a szerk.). Ezen kicsit elcsodálkoztam. Ismereteim szerint a jogalkotó már régen kisajátította magának a kérdés rendezését, csökkentve így az égiek hatáskörét, ha nem is jelentős mértékben. Tette ezt nevezetesen az 144/1996. (IX. 17.) Korm. rendelettel, amelyben részletesen szabályozza a hallgatói juttatások formáit, azok forrását és elosztási rendjét is. Valószínű, hogy szándéka a mostanihoz hasonló szituációk elkerülése volt. Nézzük a dolgot az általános szintjén. A hallgatói juttatások céljuk szerint ösztönzők (ösztöndíjjak), illetve támogatók (szociális támogatások, lakhatási). Meglátásom szerint a mai magyar társadalomban, a felsőoktatásban részt vevők döntő többsége nincs olyan anyagi helyzetben, hogy a tanulmányi eredménye, vagy a szociális helyzete alapján részére megállapított (így neki jogosan járó), akárminek becézett juttatásra ne legyen égető szüksége. Ezek nélkül ugyanis a hallgató már csak két forrásra támaszkodhat: a család támogatására és saját keresetésre. A saját keresettel az a probléma, hogy ahhoz dolgozni kell. A félreértések elkerülése végett: nekem nem a munkával van bajom, hanem azzal, hogy el kell dönteni, miért is van a hallgató a felsőoktatási rendszerben. Azért, hogy tanuljon, nem? (Ezt a tételt még sohasem deklarálták hazánkban, ilyen formában még választási programban sem hallottam. Senki sem meri kimondani, mert olyan szintű állami szerepvállalást követelne meg, amit a mai Magyarország nem tud teljesíteni. Azt is ritkán lehet hallani, hogy a felsőoktatási esélyegyenlőségnek van egy gazdasági oldala is. De hagyjuk ezt, túl messze vezetne.) A családnál tartottunk. Ott, hogy sok apuka, anyuka nem érti, hogy miért kell neki meghitelezni csemetéje minden költségét, azt hallgatva, hogy majd ha megjön a pénz, akkor egy ideig majd nem kell adnia. Apuka, anyuka nem érti, de lassan megszokja, és ad. Ad, amíg van mit. Nincs sírás. Emlékszem, tavaly a SZIF HÖK demonstrációt szervezett, mert a Tanulmányi Osztályuk tökölt a tantárgyfelvételekkel, meg a kreditekkel. Úgy tervezték, hogy egy napra megakadályozzák az oktatást, azzal, hogy nem engedik be az oktatókat a főiskolára. Az utolsó pillanatban aztán lefújták a dolgot, mert sikerült kiegyezniük valamilyen formában. Gondolom, kellemetlen lett volna az akkredi-táció előtt álló intézménynek, ha nagy nyilvánosság előtt is kiderül, hogy sem az infrastruktúra, sem az adminisztráció nem alkalmas a már hazánkban is minimumnak tartott, és az Oktatási Minisztérium által is preferált rendszerek átvételére, alkalmazására. Ehhez képest elég gyenge eredmény, hogy a pénzek csúszása miatt szervezett demonstráción kb. ötvenen vettek részt. Megint nem szeretném, ha valaki félreértene. Én nem tartom jó eszköznek a demonstrációt, még akkor sem, ha ilyen csekély hatásokkal jár, mint pl. egy tanítási nap kimaradása. De az biztos, hogy ezzel olcsón megúszhatja a főiskola. Ma, amikor a felsőoktatási intézményeknek létkérdés, hogy hányan jelentkeznek évente, nagyon fontos az iskola PR-ja. Azt gondolom, egy színes, sok oldalas tájékoztató sem tudna eltakarni egy Népszabadságban erről megjelenő cikkecskét. Nálunk, itt a jogi karon, könnyű a kérdést kommunikálni azzal, hogy a felelősséget áthárítjuk a SZIF adminisztrációjára. Ez teljesen jogos, de kérem tisztelettel, gondoljunk bele, hogy hosszútávon ez nekünk is gondot fog okozni. A mi tagozatunknak is létkérdés, hogy sok (jó képességű) felvételiző jelölje be Győrt, lehetőleg az első helyen. Ez biztosíthatja, hogy a diplománk értékes legyen, intézményünk infrastruktúrája – és ezzel a képzés színvonala – fejlődjön. Végül egy kis kritika a főiskola kommunikációs módszereiről. Az, hogy információt (hiteles forrásból), csak a demonstráción részt vevők kaphattak (az igazgató úr ott tájékoztatta először a hallgatókat), nagyon negatív tény. Az a következtetés vonható le belőle, hogy a vezetés nem tartotta fontosnak, hogy megmagyarázza a késés okait. Ezt ugyanis megtehette volna akár egy hallgatói fórumon, akár egy kiadvány, vagy minimum plakátok útján. Ideje lett volna bőven… Nekem ez azt juttatja eszembe, hogy – a hangzatos modern jelszavakkal szemben – valójában még mindig nem tekintik partnernek a hallgatókat. Ez van. Meg volt is. Igaz, jellemzőnek már több, mint tíz éve nem nevezhető. Tüdő