|
Kezet kell mosnom, pedig nem piszkos.
Érzem, hogy muszáj. Víz csurog le a lábszáramon.
Lassan lebotorkálok a lépcsőn. Vizes lábam nyomot
hagy a betonon. Talpamat belenyomom a napszítta udvari
porba. Víz és por gyermeke, sár szennyezi be lábam.
Mintha belül is szennyezne. Piszkos vagyok, mocskos
jellemű. Nehéz a szívem. Mintha be lenne zárva egy
kalitkába, és ottan vergődne. Elindulok a fészer
felé. Csúf farostlemez tákolmány. Nem nyílik a
zöldre festett kerti kapu. Lila tátikák vigyorognak
kéjes szemmel. Nem bírnak megbabonázni. Bejutok a
kapun, futok a kárörvendő virágok elől. Lakat van a
fészerajtón. Látom, de nem fogom fel. Dörömbölök
kétségbeesve. Nem nyitnak ajtót, ki is nyitná ki, a
lombfűrész? Ezen nevetek. Vonat... Jó lenne egy vonat,
felszállni rá, és elmenekülni felkavarodott elmém
elől. Vad, idegen tájakra, ahol újra lehet kezdeni.
Ahol nyílik a hársvirág, és beborít mindent
mézédes illatával. Ahol zebrák húzzák a hintót,
ami egy lopótökből készült, mint hamupipőkéé.
Hamupipőke. Mekkora hülye volt! Én nem hagynám, hogy
akárki rám kényszerítse az akaratát, úgy
megmondanám neki, hogy, van az a népdal, a meggyes,
igen, tudom: érik a meggy, lerázza a meggyet, te meg
babám szedjed a rózsás kötényedbe... Hol az öreg
meggyfa? Négy éve, hogy kivágták. Mi lett belőle?
Talán pipaszár. Nem állhatok itt tovább, túl meleg
van. Megyek a kis úton a fészer oldalánál. Izzadok. A
száraz homokszemcsék ledörzsölik lábamról a
szennyet, már csak odabenn vagyok sáros. Valami
megcsillan a napfényben, egy acélrúd. Vékonyabb
felével egy nevet írok a lábamat égető porba. A
saját nevemet, az anyám adta nevemet. Nem bírok
ránézni, undorodom tőle. Elkotrom a lábammal, de még
mintha mindig ott lenne. kapkodva próbálom eltüntetni,
már kész kis gödröt ástam, mégis, ott van, ott van!
Nem bírom nézni! Tűnj el! A homlokom vetíti oda?
Menekülnöm kell! Szőlőindák kapaszkodnak a hajamba,
bántanak! Anya, bántanak, segíts! Kavarog a fejemben a
lázas agyvelő. Nem tudok futni, megszédülök, le kell
ülnöm. A fészer háta mögött ott egy öreg, rozsdás
fémszánkó. Beleülök. A háttámla vörös
rozsdacsíkokat hagy hófehér pólómon. És hol a
nadrágom? Mikor vettem le? Talán elment világot
látni... Jó neki. A pólóm. Olyanok rajta a foltok,
mint a vér. Vér! Vér! - suttogom egyre hangosabban,
végül már ordítok. Vééééér! Vér! Véééér!
Elindulok visszafelé. A gúnyosan nevető tátikáknak
oroszlánszájára fagy a mosoly, mikor kíméletlenül
eltaposom őket. Vér, súgja a belső hang. Odalépek az
almafára szerelt alumínium szélkerékhez. Feltámad a
szél, veszettül pörög a kerék. Beletartom a kezem.
Nem érzek fájdalmat. Mindent elborít a vörös
málnaszörp, a vérem. Nem látok semmit, csak a
pirosságot. De mégis. Jön a vonat...
SZABÓ ZSÓFI
Szeged, 1998. június 24. |
