Jack Vance

Liane, a Kósza

iane, a Kósza homályos erdőből érkezett, s peckes, fürge léptekkel haladt keresztül az árnyékos tisztáson. Fütyörészett, danolászott, szemmel láthatóan emelkedett hangulatban volt. Ujja körül míves bronzdarabot pörgetett - egy fekete foltoktól tarkított karkötőt, amibe olvashatatlan, szögletes írásjeleket véstek.
Rendkívüli szerencsével találta egy ősi fenyő gyökere köré fonódva. Levagdalta róla, és belső felületén írásjeleket fedezett fel - energikus, durva szimbólumokat; minden bizonnyal egy erőteljes antik rúna szavait... legjobb lesz elvinni egy mágushoz, megvizsgáltatni, van-e varázsereje.
Liane elhúzta a száját. Ezzel kapcsolatban ellenvetései támadtak. Néha úgy tűnt, mintha minden élőlény összeesküdött volna az ő bosszantására. Pont ma reggel is... micsoda kalamajkát csinált a fűszerkerekedő a halálából! Milyen nemtörődöm módon hányt vért Liane kakastaréjból készült szandáljára! Mégis, gondolta Liane, minden rosszban van valami jó. Sírásás közben bukkant a bronzgyűrűre.
És Liane hangulata magasra hágott; kacagott örömében. Szökdelt, ugrándozott. Zöld perelinje mögötte repdesett, a sapkájába tűzött vörös toll libegett, lobogott... Azonban - Liane meglassította a lépteit - fikarcnyival sem jutott közelebb a gyűrű varázserejéhez, már amennyiben hordoz magában mágiát.
Próbálkozás fél siker!
Megtorpant egy helyen, ahol a rubinvörös napsugár akadály nélkül, ferdén tűzött le a magas lombozatból és a gyűrűt vizsgálgatta, körmével a rovátkákat kapargatta. Keresztülnézett rajta. Alig látható hártya, vagy vibrálás? Karnyújtásnyira tartotta. Egyértelműen olyan volt, mint egy korona. Lerántotta a sapkáját, homlokára tette a pántot, forgatta nagy aranyszínű szemét, illegette magát... Furcsa dolog történt. A karika lecsúszott a fülére. Szeme elé billent. Sötétség. Liane kétségbeesetten kapta le... Egy alig tenyérnyi bronzkarika. Bizarr.
Újra megpróbálta. Lecsúszott a fején, a vállán. Feje furcsa, zárt, sötét térbe került. Lenézett és azt látta, hogy a kinti fény szintje ereszkedik, ahogy a karikát egyre lejjebb húzza.
Lassan le... Most a bokája körül járhatott - és hirtelen pánikba esve, Liane felrántotta a karikát a testéről, és hunyorogva bámult az erdő vörösesbarna fényébe.
Kékesfehér, zöldesfehér vibrálást pillantott meg a lombozat alatt. Szitakötőháton lovagló twk-emberke volt, a szitakötő szárny villant meg a fényben.
-Ide, uram ide! - kiáltotta hangosan Liane.
A twk-ember hátasával egy ágacskára telepedett.
-Tessék, Liane, mit kíván?
-Jól figyeljen és jegyezze meg mit lát!
Liane áthúzta a fején a gyűrűt, le egészen a lábáig, aztán felemelte. Felnézett a twk-emberre, aki egy levelet rágcsált. -Nos, mit látott?
-Láttam, amint Liane eltűnik a halandó szeme elől... szandálja kunkorodó hegye kivételével. Minden más olyan volt mint a levegő.
-Ah! - kiáltotta Liane. - Gondolja el! Látott már ehhez hasonlót?
-Van sója? - kérdezte a twk-ember közönyösen. Kellene egy kis só.
Liane rövidre fogta örvendezését és jól megnézte magának a twk-embert.
-Miféle hírt hoz nekem?
-Három erb megölte Florejint, az Álomépítőt, és széttörte az összes buborékját. A kastély felett a levegő percekig színes volt a röpködő töredékektől.
-Egy gramm.
-Lord Kandive, az aranyszakállú, faragott mohából épített egy tíz hossz magas bárkát. és az most kincsekkel telten úszik a Scaum folyón Regatára.
-Két gramm.
-Egy Lith nevezetű aranyboszorkány költözött a Thamber rétre. Hallgatag és nagyon szép.
-Három gramm.
-Elég - mondta a twk-ember, és figyelmesen előrehajolt, míg Liane egy apró mérlegen kimérte a sót. Elrakta a bordázott tor két oldalán csüngő kosárkákba, aztán levegőbe rántotta a rovart és rezegve olvadt bele az erdő boltozatába.
Liane még egyszer megpróbálta a bronzkarikát, és most teljesen lecsúsztatta a lábán, és behúzta a gyűrűt az őt körülvevő sötétségbe. Micsoda csodálatos menedék! Egy lyuk, melynek nyílása magán a lyukon belül kezdődik! Leengedte a karikát a lábáig, belelépett, felhúzta karcsú testén, vállán, s máris ott állt az erdőben egy kis bronzkarikával a kezében.
Ejha! Gyerünk Thamber rétre, nézzük meg azt a szép aranyboszorkányt!
Alacsony, nádból font kalyiba volt - két kerek ablakkal és alacsony ajtóval. Lith csupasz lábszárral állt a tóban a sás között, és békát fogott vacsorára. Szorosan a combja köré csavart fehér tunikával mozdulatlanul állt, mint a cövek, és a sötét víz gyűrű alakban fodrozódott karcsú teste körül.
Szebb volt, mint amilyennek Liane képzelte, mintha Florejin veszendőbe ment buborékjai itt pukkantak volna szét a vízen. Bőre halvány arannyal kevert krémszínű, haja sűrűbb, nedvesebb arany. Szemei, akár Lianeé, tágra nyílt, alig takart nagy aranygömbök.
Liane odasietett, és lecövekelt a parton. A lány félig nyitott, érett ajkakkal, ijedten nézett fel. -Ím, aranyboszorkány, itt van Liane. Eljött köszönteni téged Thamberben; és felkínálja barátságát, szerelmét...
Lith előrehajolt, felmarkolt egy maréknyi iszapot a partról, és a képébe vágta.
Liane vadul átkozódott, letörölte szeméről a sarat, de a kalyiba ajtaja már bezárult.
Liane az ajtóhoz lépkedett, és öklével bedörömbölt.
-Nyisd ki, és mutasd azt a boszorkányképed, vagy rád gyújtom a kunyhót!
Az ajtó feltárult, és a lány mosolyogva nézett ki rajta.
-Mit lehet tenni?
Liane belépett a kalyibába, és Lithre akart támadni, de húsz vékony nyílvessző vágódott elő, húsz nyílhegy feszült a mellének. Erre megtorpant, szemöldökét felvonta, szája megrándult.
-Acél le! - mondta Lith, és a pengék eltűntek a szem elől. - Ilyen könnyedén megfoszthatnálak az életedtől - közölte Lith -, ha akarnám.
Liane a szemöldökét ráncolta, és az állát dörzsölte, mintha tűnődne.
-Ha tudnád - mondta komolyan - micsoda meggondolatlan dolgot cselekszel. Lianét félik, akik félnek a félelemtől, és szeretik azok, akik szeretik a szerelmet. És te... - tekintete a lány testének aranyszínű tündöklésében - érett vagy, mint az édes gyümölcs, feszít a vágy, ragyogsz és remegsz a szerelemtől. Tetszel Lianénak, és ő sok melegséggel halmoz majd el.
-Nem, nem - mondta Lith lassú mosollyal.- Túlságosan elhamarkodod.
Liane meglepetten nézett rá.
-Tényleg?
-Én Lith vagyok. Olyan, amilyennek leírtál. Epekedek, lángolok, forrongok. Azonban nem lehet más szeretőm, csak az, aki szolgálatot tett nekem. Bátornak, ügyesnek, ravasznak kell lennie.
-Én az vagyok - mondta Liane. Ajkát rágta. - Nem szokott ez így lenni. Utálom ezt a habozást. Tett egy lépést előre. -Gyere és...
A lány elhátrált.
-Nem, nem. Ne feledd! Miféle szolgálatot tettél nekem, miként nyerted el a jogot a szerelmemre?
-Képtelenség! - dühöngött Liane. Nézz rám! Nézd tökéletes kecsességemet, alakom és arcom szépségét, nagy szememet, mely oly aranyló, akár a tied, szemmel látható határozottságom és erőm... Neked kellene szolgálnod engem. Így kellene megkapnom. - Egy alacsony díványra telepedett. -Asszony adj bort!
A lány a fejét rázta.
-Az én kis kerektetős kunyhómban semmire sem kényszeríthetnek. Odakinn Thamber réten talán... de itt benn, kék és piros füzéreim között, ahol húsz acélpenge jelenik meg hívásomra, neked kell engedelmeskedned szavamnak... Tehát választhatsz. Felkelsz, és elmégy, nem térsz vissza soha; vagy teszel egy csekély szolgálatot, és megkapsz engem teljes lángolásommal.
Liane egyenesen és feszesen ült. Különös teremtmény ez az aranyboszorkány. De végül is megér némi fáradozást, és majd meglakol még az arcátlanságáért.
-Jól van, hát mondta nyájasan. - Elvégzem azt a szolgálatot. Mit kívánsz? Drágaköveket? Gyöngyökbe fojthatnálak, megvakíthatnálak gyémántokkal. Van két akkora smaragdom, mint az öklöd; olyanok, mint a zöld óceán, melyben rabul esik a tekintet, és örök ideig vándorol a függőleges zöld prizmák között...
-Nem, nem drágaköveket...
-Ellenséged van talán? Á, ilyen egyszerű! Liane megöl neked tíz embert. Két lépés előre... szúrás így! Liane felugrott. -És a lelkek remegve szállnak fel, mint buborékok a mézsörös korsóban.
-Nem. Nem gyilkolást akarok.
Liane a szemöldökét ráncolva ült vissza.
-Akkor mit?
A lány a szoba végégbe lépett, és megrántott egy szövetet. Az félrecsusszant, és egy arany faliszőnyeg vált láthatóvá. Két hegytől határolt völgyet ábrázolt, tágas völgyet, ahol szelíd folyó haladt egy nyugodt falu mellett be egy ligetbe. Aranyszínű volt a folyó, aranyszínű a hegyek, aranyszínűek a fák... arany oly változatokban, oly gazdagságban, oly finoman, hogy a hatás olyan volt, akár egy sokszínű térkép. De a faliszőnyeg durván ketté volt vágva.
Liánét elbűvölte.
-Remek, remek...
-Ariventa Mágikus Völgyének ábrázolata - mondta Lith. -A másik felét ellopták tőlem, és visszaszerzése a szolgálat amit várok tőled.
-Hol a másik fele? - követelte Liane. -Ki volt az a hitvány féreg?
A lány most megnézte közelről.
-Hallottál már Chunról? Az Elkerülhetetlen Chunról?
Liane fontolóra vette.
-Nem.
-Ő lopta el a faliszőnyegem felét, mely most egy márványcsarnokban csüng, és ez a csarnok a romok között található Kaiintól északra.
-Ah! - mormolta Liane.
-A csarnok a Suttogások Helyénél áll, megdőlt oszlop jelöli egy főnixet és egy kétfejű gyíkot ábrázoló medalionnal.
-Indulok - mondta Liane. Felkelt. -Egy nap Kaiinba, egy nap a lopásra, egy nap a visszatérésre. Három nap.
Lith az ajtóig követte.
-Óvakodj Elkerülhetetlen Chuntól! - suttogta.
És Liane fütyörészve lépkedett el, a vörös toll fityegett zöld sapkáján. Lith figyelte, majd megfordult, és lassan közeledett az aranyszínű faliszőnyeghez.
-Arany Ariventa - suttogta -, szívem zokog és sajog az utánad való vágyódástól...

Derna gyorsabb, keskenyebb folyó, mint dagadó déli tetvére, a Scaum. És ahol a Scaum leomlott kastélyoktól szürke és fehér foltos, pipacsoktól pirosló, széles völgyeken hullámzik át, a Derna meredek kanyonokat szel ketté, és fákkal benőtt meredélyek nyúlnak fölé. Valaha ősi kovaköves út követte a Derna folyását, de a túlzott kanyargás itt-ott ellepte az útburkolatot, úgyhogy Liane Kaiin felé haladtában néha kénytelen volt letérni az útról, és kerülőt tenni a parti tövisben és csőfűben, ami fütyült a szélben.
A vörös nap úgy lebegett az univerzumban, mint ahogy egy aggastyán mászik fel halálos ágyára; alacsonyan ült a láthatáron, mire Liane megmászta a Porphiron Szirtet, lenézett a fehér falú Kaiinra, és túl a sanreali kék öbölre.
Közvetlen közelében volt a piactér, árusítóbódék kavalkádja, ahol gyümölcsöt, fakó hússzeleteket, iszapágyásokból származó puhatestűeket, matt boroskancsókat árultak. És Kaiin nyugodt népe nyüzsgött a bódék között. Élelmet vásároltak, és szétszóródva vitték haza kőházukba.
A piactéren túl, törött agyarakként romba dőlt oszlopok sorakoztak... az aréna lábai, amit Őrült Shin király a földtől hatvan méter magasságában építetett; azon túl az öböl fáinak ligetében lehetett látni a palota csillogó kupoláját, ahol az aranyszakállú Lord Kandive uralkodott Kaiin felett, és azon túl Ascolaist, amit szintén lehetett látni a Porphiron szirt kilátásából.
A Derna, már rég nem tiszta vizű folyam, nyirkos csatornahálózaton és föld alatti csöveken ömlött keresztül, és végül rothadó rakpartokon szivárgott át a sanreali öbölbe.
Ágyat éjszakára, gondolta Liane; aztán reggel dologra.
Cikkcakkos lépcsőkön ugrált le - hátra, előre, hátra, előre -, és a piactérre ért. És most komoly arckifejezést öltött. Liane, a Kósza nem volt ismeretlen Kaiinban, és elég sokan ármánykodtak ellene. Higgadtan haladt a Pannonei fal árnyékában, befordult egy keskeny, macskaköves utcába, amit a lenyugvó nap sugaraitól olajosbarnán ragyogó vén házak határoltak, és így jutott egy kis térre, a Mágusok Fogadójának magas kőépületéhez.
A gazda, kövéres kis ember, szomorú szemmel, jellegzetes apró, dundi orral, épp hamut kapart a kandallóból. Kiegyenesedett, és szűk fülkéje pultja mögé sietett.
-Szobát, jó szellőset, és vacsorát gombából, bort meg osztrigát.
A fogadós alázatosan meghajolt.
-Igenis uram... és hogyan fog fizetni?
Liane ledobott egy bőrzsákot, amit épp aznap reggel szerzett. A fogadós szemöldökét felhúzva élvezte a kellemes illatot.
-Messze földről származó rikabokorrügyek - mondta Liane.
-Nagyszerű, nagyszerű... A szobája, uram, és máris készítem a vacsorát.
Ahogy Liane evett, a ház más vendége is megjelent, és a tűz mellé telepedett. Borozgattak, és beszélgetés kezdődött a múlt varázslóiról, a mágia nagy napjairól.
-Nagy Phandaal sok olyat tudott, ami mostanra feledésbe merült - mondta egy narancsszínűre festett hajú öregember. - Fehér és fekete spárgákat kötözött a verebek lábára, és szétengedte őket különböző irányokba, és ahol azok egymás útját keresztezve szőtték mágikus szövetét, nagy fák jelentek meg, virágtól, gyümölcstől, diótól, vagy ritka likőrök bogyóitól roskadozva. Azt beszéli így fonta a Nagy Da Erdőt Sanra Víz partjára.
-Á - mondta egy morcos férfi sötétkék, fekete és barna öltözetben -, én ilyet tudok.
Egy darab madzagot vett elő, megfricskázta, meglengette, szólt egy csendes szót, és a madzag vörösessárga lángnyelvvé olvadt, táncolt, tekergett, előre-hátra ugrált az asztal mentén, míg a morcos férfi egy mozdulattal el nem oltotta.
-Én meg ezt tudom - jelentette be egy csuklyás alak ezüstkörökkel beszórt fekete köpenyben. Kis tálcát vett elő, az asztalra fektette, és egy csipetnyi hamut szórt rá a kandallóból. Sípot húzott elő, ami tiszta hangot adott, amikor belefújt, és a tálcáról csillogó porszemecskék emelkedtek fel vörösen, kéken zölden, sárgán, szivárványszínekben villogva. Félméternyit lebegtek, és brilliánsszínekben sziporkázva pukkantak szét, mindegyik szép, csillag alakú mintába. És mindegyik töredék megismételte az eredeti hangot... a legtisztább, legigazibb hangot a világon. A porszemecskék fogytak, a mágus most más hangot fújt, és a porszemek újra fellibbentek, hogy újra ragyogó, díszes flitterekké váljanak. Egy idő elteltével... újabb porszemkavalkád. Végül a mágus eltette a sípot, letörölte a tálcát, köpenye alá gyömöszölte, és csendben visszatelepedett.
Most más varázslók léptek elő, és a levegő az asztal fölött hamarosan vízióktól nyüzsgött, varázslatoktól remegett. Egyikük kilenc új, kimondhatatlan igézetet és sugárzást mutatott a csoportnak; egy másik szájat varázsolt a házigazda homlokára, a jámbor férfi nagy zavarára, mivel a száj az ő hangján beszélt a jelenlévőket ócsárolta. Egy másikuk zöld üvegpalackot mutogatott, amiből démonarc bámult és fintorgott rájuk; másikuk tiszta kristálygömböt vett elő, mely előre-hátra gurult a bűbájos parancsára, és aki azt állította róla, hogy a legendás Sankaferrin mester fülbevalója.
Liane figyelmesen megnézett mindent, gögyögött örömében a palackba zárt szellem láttán, és megpróbálta kicsalni az engedelmes kristályt tulajdonosától, de nem járt sikerrel.
És Liane ingerülten panaszkodott, hogy a világ kőszívű emberekkel van tele, de a bűbájos a kristály fülbevalóval hajthatatlan maradt, és még akkor sem volt hajlandó megválni játékszerétől, amikor Liane tizenkét csomag ritka fűszert kínált érte.
-Csak Lithet, a boszorkányt szeretném megörvendeztetni - esdekelt.
-Akkor örvendeztesse meg a fűszerekkel.
-Valójában csak egyvalamire vágyik - mondta őszintén -, egy darab faliszőnyegre, amit Elkerülhetetlen Chuntól kell ellopnom.
Társai egytől egyig elcsendesedtek.
-Mitől józanodtak így ki? Hé, gazda hozzon még bort!
-Még ha bokáig érne is a padlón a bor - mondta a fülbevaló tulajdonosa -, Tanvilkat sűrű bora... e név ólom lenyomata akkor is itt lebegne a levegőben.
-Á - nevetett Liane -, csak csússzon le annak a bornak az íze az ajkán, és a gőze kitöröl minden emléket.
-Nézzék a szemét - suttogta valaki. - Nagy és aranyszínű.
-Meg fürge tekintetű - szólt Liane. - A lábam pedig... gyors iramú, szökell, mint csillagfény a hullámokon. És ez a kar... gyorsan szúr az acéllal. És a mágiám... mely menedéket nyújt számomra, túllép minden ismereten. - Egy serlegből bort kortyolt. - Most figyeljenek! Ez a mágia az antik napokból származik.
Fejére tette a bronzpántot, átlépett rajta és behúzta a sötétbe. Amikor úgy vélte elég idő telt el kilépett belőle.
A tűz lángolt, a házigazda a pult mögött állt, Liane bora ott volt a közelben. Azonban az összegyűlt mágusoknak a nyomát sem látta.
Liane zavartan nézett körül.
-Hova lettek az én varázslatos barátaim?
A házigazda odafordította a fejét.
-Szobájukba távoztak; a név, amit kimondott, nyomasztja a lelküket.
Liane vészterhes csendben itta a borát.

ásnap reggel távozott a fogadóból, és egy kerülő utat választott a Régi Városhoz... kidőlt oszlopok, ütött-kopott homokkövek, elporladt feliratú, leomlott timpanonok, rozsdaszínű mohával benőtt, lógó teraszok pusztaságához. Gyíkok, kígyók, rovarok nyüzsögtek a romokban, más életjelt nem látott.
Átfurakodott a kőtörmeléken, és majdnem megbotlott egy hullában... egy ifjú testében, aki üres szemüreggel bámult az égre.
Liane megérezte, hogy van valaki a közelben.
Félig kivont szablyával ugrott hátra. Egy görnyedt öregember figyelte.
-És mi dolgot a Régi Városban? - kérdezte erőtlen, remegő hangon.
Liane visszadugta a szablyáját.
-A Suttogások Helyét keresem. Talán te fogsz útba igazítani.
Az aggastyán mély torokhangon krákogott.
-Még egy? Még egy? Mikor szűnik már meg... -A tetem felé mutatott. - Ez itt tegnap érkezett és a Suttogások Helyét kereste. Lopni akart Elkerülhetetlen Chuntól. - Megfordult. - Gyere velem!
Eltűnt egy kőrakás mögött.
Liane követte. Az öregember egy másik üres szemüregű hulla mellett állt.
-Ez négy nappal ezelőtt érkezett, és találkozott Elkerülhetetlen Chunnal... És amott a boltív mögött van még egy, egy nagy harcos zománcozott páncélban. És ott... meg ott... - mutatta, mutatta. - És ott... meg ott... mint a lecsapott legyek.
Vizenyős, kék tekintettel fordult Liane felé.
-Fordulj vissza, ifjú, fordulj vissza... különben a te tested is itt fog rothadni a zöld felöltődben a kőlapokon.
Liane előhúzta a szablyáját, és meglengette.
-Én Liane vagyok, a Kósza; aki megsért, rettegjen tőlem! Merre van hát a Suttogások Helye?
-Ha tudni akarod azon a törött obeliszken túl. De veszélybe mégy.
-Liane vagyok, a Kósza. A veszély velem jár.
Az öreg csak állt, mint valami ütött-kopott szobordarab, ahogy Liane tovább lépkedett.
És mi van ha ez az öreg Chun megbízottja, kérdezte magát Liane, és épp most indul, hogy figyelmeztesse? ...Legjobb az elővigyázatosság. Felugrott egy magas koronapárkányzatra, és meggörnyedve futott vissza oda, ahol a vénséget hagyta.
Erre jött, motyogta magának botjára hajolva. Liane ledobott egy akkora gránittömböt mint a feje. Tompa puffanás, krákogás, nyögés... És Liane ment útjára.
Elhaladt a törött obeliszk mellett, és egy tágas udvarba jutott - a Suttogások Helyére. Közvetlenül szemközt széles csarnok terpeszkedett, megdőlt oszlop jelezte fekete főnixet és kétfejű gyíkot ábrázoló nagy fekete medalionnal.
Liane belesimult a fal árnyékába, és figyelt, mint egy farkas, ugrásra készen a legapróbb rezdülésre. Minden csendes volt. A napsugár kietlen pompával ruházta fel a romokat. Minden irányban, ameddig a szem ellátott, töredezett kövek, ezernyi esőtő áztatott pusztaság terült el, amiről mostanra eltűnt az ember keze nyoma, és a kő eggyé vált a természetes földdel.
A nap áthaladt a sötétkék égen. Liane előlopódzott búvóhelyéről, és megkerülte a csarnokot. Mozgásnak semmi jelét nem látta.
Hátulról közelítette meg az épületet, és fülét a kőhöz tapasztotta. Síri csen honolt, meg sem rezdült. Megkerülte az oldalát... felnézett, le, minden irányban; rés a falban. Liane belesett. Hátul lógott egy fél arany faliszőnyeg. Ettől eltekintve a csarnok üres volt.
Liane felnézett, le, jobbra, balra. Semmit sem látott. Ment tovább oldalra.
Egy másik törött részhez ért. Benézett. Hátul csüngött az arany faliszőnyeg . Semmi más nem látható, nem hallható se jobbra, se balra.
Eljutott a csarnok bejáratához, és beletúrt az ereszbe, élettelen mint a por.
Tisztán látta a szobát. Csupasz, sivár eltekintve a arany faliszőnyegdarabtól.
Liane belépett, nyújtott, halk léptekkel lépkedett. Megállt a padló közepén. Minden irányból fény érte kivéve a hátsó falból. Tucatnyi nyílásból áradt, és egyetlen zaj sem hallatszott, kivéve szívének tompa dübörgését.
Tett két lépést előre. A faliszőnyeg majdnem érintésnyire volt.
Előrelépett, hirtelen lerántotta a faliszőnyeget a falról.
És mögötte ott állt Elkerülhetetlen Chun.
Liane felsikoltott. Béna, ólomszerű lábakon fordult meg, mint álmában, amikor képtelen futni.
Chun kizúdult a falból, és közeledett. Fénylő, fekete hátán selyemre fűzött szemgolyókból levő köpenyt viselt.
Liane eliramodott, szökve most már. Szökellt, száguldott. Lábujjhegye alig érintette a talajt. Ki a csarnokból, keresztül a téren, be a töredezett szobrok és ledőlt oszlopok labirintusába. És mögötte loholt Chun, akár egy kutya.
Liane végigszáguldott a falgerinc mentén. és átugrott a tátongó űrön egy széttört szökőkútra. Chun mögötte.
Liane áthaladt a szűk sikátoron, felmászott egy szemétdombra, át a tetőre le az udvarba. Chun mögötte.
Liane leszáguldott a széles fasoron, amit satnya, vén ciprusok szegélyeztek, és hallotta, hogy Chun a sarkában van. Befordult egy boltíves folyosóra, áthúzta bronzgyűrűjét a fején, le a lábára. Átlépett rajta, behúzta a gyűrűt a belső sötétségbe. Menedék. Egyedül volt a sötét, mágikus térben, eltűnt földi szem és ismeret elől. Komor csend, élettelen tér...
Valami mocorgott mögötte, egy leheletnyi levegő. Könyökénél megszólalt egy hang.
-Chun vagyok, az Elkerülhetetlen.

ith a heverőjén ült, gyertyák közelében, és sapkát szőtt békabőrből. Kunyhója ajtaját bereteszelte, az ablakokat bezsaluzta. Odakinn a Thamber rétre sötétség borult.
Kaparászás az ajtón, kattanás ahogy valaki a zárral próbálkozott. Lith megfeszült, és az ajtóra meredt. Hang hallatszott.
-Ma éjjel, ó, Lith, ma éjjel két hosszú ragyogó szál jár neked. Kettő, mivel a szem olyan nagy, olyan hatalmas, olyan aranyszínű volt...
Lith némán ült. Várt egy órát; majd az ajtóhoz osont, és hallgatózott. Nem érzékelte senki jelenlétét. Egy béka brekegett a közelben.
Kireteszelte és félig kinyitotta az ajtót, meglelte a szálakat, és bezárta az ajtót. Az arany faliszőnyeghez futott, és beillesztette a szálakat a szétbontott vezetőszálba.
És az aranyszínű völgyre meredt, belebetegedve az Ariventa utáni vágyakozásba, és könnyek homályosították el a békés folyót, a nyugodt aranyerdőt.
-A szövet egyre szélesedik... Egy napon újra egész lesz, és akkor hazatérhetek...