BRÜSSZEL
Megse fordult a fejünkben, hogy nem vernek minket széjjel.
Megnyertük a bajnokságot egy siralmas meccsen otthon a Loki
ellen, úgy, hogy igazán örülni se tudtam neki. Örömjátékra számítottam.
vezettünk is 1-0-ra, aztán lett 1-3 és elment a kedvem az egésztől.
Persze kiegyenlítettünk, és ezzel meglett a 25. arany - na meg a BL indulás.
Abban bíztam a sorsoláskor, hogy nyugati útra megyünk, ha már úgyis kiesünk.
Ráadásul a belgáknál az Anderlechtnek szurkolok. Tudom, tudom,
lilák, de hát ez volt a második gombifoci csapatom Vercauterennel, Czyernatyinskivel,
szóval természetesen utaztunk. Pindákék előbb elmentek, többe került az ő útjuk, igaz
szállással, tengerparttal. Mi Gyuri bácsival (isten nyugosztalja az öreget),
két lassú Ikarus busszal. Indulás reggel, alvás csak a buszon. Óváron még
felszedtük az ottani fradistákat, évek óta ismerjük egymást az Óvár-Győr-Tatabánya-Bicske-vasúttengelyből,
aztán a következő megálló Nürnberg. Szavazást tartunk a buszon, hogy hol
álljunk meg egy kis esti pihentető városnézésre. A nagynénémék
Regensburgban laknak, szép a belváros is, de javaslatomat leszavazzák.
Helyette nem sokkal odébb megállunk Nürnberg külvárosában (mondjuk olyan,
mintha Újpesten rendeznénk városnézést, és hát ugye...brrrrr). A séta egy utcányi fel és le.
Időközben a buszunk egy része nem is nagyon titkolva megdézsmál egy
benzinkutat, csoda, hogy rendőrt nem hívnak. A Kebabos
sietve bezár...sötétedik.
Az útszéli parkban padokon vacsorázunk, bár nekem feltűnt a német
feliratú tábla, hogy aki itt este belépsz, hagy fel minden reménnyel. Ha 16
éves még nem múltál el, akkor tilos is belépni...fél óra múlva meg is jelennek az első rövid
hajú fiúk, de hát nincs baj, cimbik, ilyen
egyedeket mi is fel tudunk mutatni. Még sört is kapunk. Az esélyekről
diskurálunk magyarul, meg is jegyzem optimistán: egy pontra jók leszünk. Az
egyik német felnéz a cigijéből: na majd
meglátjuk, közli ékes magyarsággal. Irány vissza a busz, mindenki elhelyezkedik, hosszú még
az út. Sálat rátekerni a fémkorlátra, kényelmesen alszom majd' fél háromig.
Akkor a szomszédom ébresztget riadt arccal: Te, alszik a sofőr! Maraggyámá, aludj te is. Nem a cseresofőr, hanem
amelyik vezet. Aztarohadt, tényleg, a buszunk
minden leljtőnél kissé áthúzódik a másik
sávba. És még csak nem is autópálya. Mozgolódni kezdünk, egyikünk előre
akar menni, hogy beszélgessen vele. Többen is felébrednek, retyószünet, sofőrcsere. Élve eljutunk Brüsszelig,
reggel hat óra van. Alig aludtam, fázom, nyügös
vagyok. Egy taxi 25 márkáért bevezet minket a stadionig, ahol a meccsig
lezárva maradnak a cuccok. Kabát, pénz, kaja. Az első, mint kiderült,
felesleges volt...hálistennek
a sarki kocsma nyitva, olcsó a belga sör, reggelihez ideális. A tulaj csak
franciául makog, állítólag csak héttől nyit. Az egész busz goltotózik, 1 DM a tét. Csak egy ember nem tippel
legalább két gólos vereséget - a barátom mellettem aszondja, nyerünk 3-2-re. Miután jól kiröhögtük ezen magunkat, felidézem a gimis
éveket, és az ottani NB1 góltotót. Akkor is kiröhögtük, amikor a nagyon jó
Vác Fehérvárra látogatott, és mindenki 0-1-et tippelt, ő meg 4-3-at a
Vidinek. Aztán 4-2 lett... Elindulunk a városba, elvégre Brüsszelben vagyunk. De
előtte bekukkantunk a stadionba, tárva-nyitva minden. Nagyon szép, csinálunk
pár fotót. És irigykedünk. Anderlecht városkapunál fényképezkedés,
majd vagy másfél órás séta a belváros. Bekeveredünk az idegenek negyedébe,
tiszta Bejrút. A bolttulajok nagykéssel állnak az ajtóban, mások bent biztos
a gépfegyvert töltik. De aztán nincs zűr. A kerülővel együtt, izzó
forróságban vagy 10 km-es erőltetett menetben érjük el a centrumot. Szép
park, föveny, szökükút, kedves rendőr, egészen
újszerű élmények. A főtér gyönyörű, ékes káromkodás után ránk
is szólnak egy magyar turistacsoport tagjai. Meglátjuk a játékosokat, nagy az
öröm, előkerülnek a fényképezőgépek. Az első sztárfotó a kis
Flórival és Páling Sisakkal, a második Dezsőbával, a harmadik a szerb alakulattal: Kuntics, Kopunovics, Milovanovics. Még a turisták is tudják, a Fradi van itt,
döbbenetes, ahogy újságírókat meghazudtoló módon fényképeznek minket ők
is. Magyarul igazítanak útba, amikor nem találjuk azt a nyomorult
pisilős gyereket. Mellékutca, sarok, az egész egy kis vacak szobor, még
a Fradisálam is leesik róla. Persze visszafelé is
eltévedünk. Két órával a meccs előtt a stadionnál pihegek az
árnyékban, látom, ahogy lohol egy lilamezes gyerek felénk. Többen felugranak,
hátha balhét akar. Biztos, azért rohan egy szál sálban két
busznyi szurkoló közé... Idejében útját álljuk, angolul kommunikálunk,
csak egy gyüjtő, aki meccsjegyeket gyűjt.
Megígérem neki, hogy a visszavágón szerzek neki, így is lett, egy évig
leveleztünk és cserélgettünk képeket, meccsjegyeket. Sálcsere. Elég lila, de
akkor is, ha már itt vagyok, legyen Anderlecht sálam is. Megjön a csapat busza. Mindenki felpörögve, Hajdú B van
velük a tévétől, Fatusi lekezel mindenkivel, fokozódik a hangulat. Balhé
sehol. Igaz, rendőr is van bőven, mire jönnek a hazaiak, már áll a
kordon, kemények még a rendőrlányok is. Mutogatás, hajigálás, semmi
komoly. Bent kultúrált légkör, sört is lehet kapni,
ellenben a vécében nincs vízcsap. Sehol se találtam, kénytelen voltam sört inni...Először a felső
karéjban ücsörgönk, majd kezdés előtt
lemegyünk az állóba. A stadion csodás, a hazaiak túl sokan nincsenek, biztos
nyaralnak, meg nem érdekeljük őket. Jellemző, a műsorfüzetben
előre ki van nyomtatva, hogy mikor vannak a BL meccsek időpontjai. Hihetetlen energiákat mozgosítunk az állószektorban. Az egésznapos nem alvás és gyaloglás után végigszurkoljuk az egész meccset. Még életemben nem csináltam ilyet, nem hittem, hogy ennyire fárasztó. A szünetre megfájdul a torkom. Az eredmény 0-0. Egész jó, bár a kapuig nem jutottunk el, viszont a Simi többször mentett vészhelyzetben. Meg Hajdú. Eszméletlen. Még mindig tartottam a háromgólos vereség tétemet. A második félidő ott folytatódik, ahol az első abbamaradt. Tüzijáték a kapunk előtt, De Wilde unatkozik, Preko és Zetterberg egymást múlják felül a helyzetek elrontásában. És akkor az egész meccsen egy jó labdát nem adó Lisztes valami olyan labdával ugratja ki Kunticsot, hogy Babayaro sem hisz a szemének. Kuntics meg fut felénk, adrenalin a vérben, egyedül a kapussal szemben, lő, és csak arra emlékszem, ahogy a labda túljut a kapuson. A hálóbaérkezést már nem látom, mert kijön az, amit csak az ért meg, aki átélte. A kétnapos fáradtság, az idegfeszültség, a nincs-mit-veszteni, ahogy párszáz hasonló idióta egyszerre veszti el az eszét másfél percre. Nem lehet szavakkal leírni azt a gólt, azt az eksztázist, amit egy ilyen kis semmiség esemény az ember életében kiválthat. Valakinek a nyakába ugrottam és csak arra emlékszem, hogy kitéptem a haját. Jelentős mennyiségű hajszáltól szabdítottam meg. Valamikor le is estem, mert több helyen volt horzsolás és véres seb rajtam. Nem tudom mennyi idő telhetett el, másfél percre becsülöm, amennyi kiesett az életemből, mert a következő emlékem a belga rendőr döbbent képe, ahogy pár lépést hátrál a kerítéstől. A meccs is ment már, bár a középkezdésre nem emlékszem, de egy belga helyzet visszazökkentett a valóságba. Rájöttem, hogy még a félidő fele hátravan. Soha ilyen lassan nem telt még az idő. A félpályát se léptük át, már többször hittem, hogy vége, de Hajdú csodákat mutatott be. Mindent megfogott. Amit nem tudott, akkor a felsőléc mentett. Egyszer Preko öt méterről a saját emberét lőtte fejbe. A német bíró se volt velünk, 96 percig játszottunk. Amikor a 92.-ben fellélegeztem, hogy nyertünk, még nem tudtam, hogy egy hajdú-védés és egy kapufa még hátravan... De vége lett, és nyertünk. Tudtam, hogy napokig nem fogom
feldolgozni tudni, ami ott történt. Csak ültünk a betonon, és bámultunk
magunk elé. A visszavágón járt az eszünk, és valahol a remény körül: a
Bajnokok Ligája. Akkor az még rang volt, 16 bajnokcsapat. Nem ám 32-es
főtábla, tucatnémet és tucatspanyol
csapatokkal. Igazi bajnokokkal, a legjobb 16 között...a goltotó pénzdíját
közös szavazással annak az egy embernek adtuk oda, aki győzelmet
tippelt. Kiszédelegtünk a stadionból, vérmesebb kollégáink intéztek kisebb rohamokat az ellenséges hazai támaszpontok ellen, egy kukafedél beröpült egy italárusbódéba, de semmi komoly. Mindenki épségben a buszba ért, éjfél körül el is indultunk. Bevallom, a hazaút gyorsabb volt. Ennyi fizikai és idegi feszültség csak alvásban tudott lecsapódni. Az első felébredésem dél körül volt Münchennél. A pólóm tiszta nyál volt, állítólag nyitott szájjal aludtam...az akciócsoport ismét bevett egy bezinkutat, immáron kevesebb sikerrel, mert a tulaj rendőrrel fenyegetőzőtt és nem engedte tovább a buszt, amig vissza nem adják a szajrét. A csokival nem volt gond, azt hamar megették, de a Bayern-sálakat vissza kellett szolgáltatniuk. Délután felriadtam Bécsben, aztán meg Óvár után, de már nem aludtam vissza. Így is rekordot döntöttem a 18 óra alvással.
|
|
Dr.W.Gy.