RÁBA, RÁBA, RÁBA...

avagy Pestről a Fradi lejött hozzátok...

1991-92 volt az első igazi évem bajnoki címmel. 81-ben még csak hat éves voltam, és mivel Győrben laktunk csak ritkán jutottam ki a felmenőimmel az Üllői útra. Ha Pesten voltunk a nagyfaternál látogatóban, azért ki-ki vittek, de a nyolcvanas évekből inkább a győri aranykor, és a győri ETO-Fradik maradtak meg. Na meg mivel Rákospalotán a Vécsey utcában töltöttem a nyarakat, egy-két meccs a Czabán Samun - Bp.Volán. Láttam például a Honvéd elleni 6-6-ot, amikor lebundázták az Eszterházynak a gólkirályságot (hármat kellett rúgnia), cserébe a döntetlennel bennmaradt volna a Volán. Emlékszem, ahogy alig bírták összehozni neki, a 11-esnél előre megmondták a kapusnak merre ne vetődjön. Mint tudjuk ugye, a Volán kiesett, a Honvédtól meg pont annyi pontot vontak le, hogy a bajnokság megmaradt.

Győrben aztán mindig kint voltunk, keresztapám kétszeres kupagyőztes volt a Ferencvárossal kézilabdában, apám is járt le oda edzeni, csak a BEAC nem engedte el a Fradiba. Ugyan mindannyian úgy csináltunk és csinálunk a mai napig, mintha az ETO-nak szurkolnánk, de hát ugye a Ferenc körúti gyökerek örökre szólnak. Emlékszem, milyen tragikus volt a 3-3, pedig végig jobbak voltunk, Nyilasi egymaga berámolta azt a hármat, teltház volt, vasárnap 11 órai hőség, de csak kiegyenlített a Rába. Hogy a 4-3-as Üllői úti ruhát ne is említsem, ahol elment a bajnoki cím (előszeretettel Rab Tibire kenjük a dolgot, amiért kihagyta a büntetőt, de az utána következő szögletből gólt szereztünk). Nagy meccsek voltak.

Nekem persze egy ETO-Fradi mindig is különleges maradt. A tahók egy része sose érti meg, hogy nem divatdolog fradistának lenni vidéken - hanem erkölcsi kötelesség, hitvallás és nemzedékes családi hagyomány. Hogy is nézne ki az, hogy az ember csapatot vált, csak mert elköltözik. Ettől még kijártunk a nyolcvanas években minden ETO-meccsre, mert jó foci volt. 9-2 az Ózd ellen, 7-0 a Kaiserslautern ellen (Gerets kissé ideges volt), 6-1 a Dózsa ellen, emlékszem Kardos, az egyetlen újpesti gól szerzője, hogy el volt kenődve a meccs után... de amikor a Fradi jött mindenki extra módon készült. Akkoriban csak általános ellenszurkolás ment, nem volt olyan durva, mint a kilencvenes évek elején.

Kilencvenkettőben nyertük meg a 24. bajnoki címet. Nagyon vártuk, jók is voltunk tavasszal. Ősszel nem igazán, bár csak két vereségünk volt, Pécsen 1-0-ra, otthon meg az MTK-tól 2-1-re, de ugye a mocskos csaló Varga nem adta meg Szenes szabályos gólját, és a 11-esekkel is gondban volt. Csak a sok iksz miatt hatodikak voltunk, meg ugye ott volt a Veszprém elleni meccs, amit tavasszal játszottunk újra. Nyertünk, és a többi 15 meccsből tavasszal csak két döntetlen lett, 7 kapott gól. Igaz a Vasas ellen a Népstadionban Balogh Tonó az egyedül kapura törő csatár elől mentett 1-1-nél...a többi csapatot meg leigáztuk. Kiemelkedő volt persze a ZTE elleni hetes, az Újpest elleni hazai 3-2, amikor öngóllal nyertünk, a Siófok elleni 5-0 és a fordulópontot jelentő két meccs: Vác és Kispest. A Vác még a tavasz elején jött hozzánk, végig versenyben voltak az aranyért a "szokásos" 1-0-s csanki meccseikkel, de otthon győztünk 3-1-re és ez nagyon kellett. Amikor Kispestre mentünk, mondogattuk, ezen múlik. Ha ezt megnyerjük, akkor meglesz... a Honvéd akkor még jól tartotta magát, szintén esélyes volt. Ekkor már gimnazisták voltunk, egyedül is tudtunk vonatozni Pestre. Az óvári gyors fél kettőkor ért Győrbe, aztán Tébányán és Bicskén is felszedtük a többieket, Ferencvárosban vagy megállt a vonat vagy valaki úgyis meghúzta a vészféket. Erre a Honvéd meccsre nagyon készültünk és nagyon ideges voltam. Sokan voltunk és jó volt a meccs is, valahol kitörésre vágytunk. Rúgtunk egy szabályos gólt, amit les címen nem adott meg a bíró, és az utolsó negyed óráig 0-0-ra álltunk, de csak meglett...Fodor Foci lélekemelő gólja és Balogh Torony fejese, nagy tombolás volt és örökre emlékezetes.

Bár győzelemként is tekintélytparancsoló volt, valahogy azt hiszem sok év visszafojtott győri fradistasága szabadult fel belőlem is azon a szép nyárias délutánon, mikor hazavágtuk az ETO-t. Akkoriban már tiszteletjeggyel jártunk és a díszpáholy melletti M-szektorban ültünk a familiával, bár ez nem volt túl jó ötlet. Én már az első percben, amikor a szögletből a Kuznyecov gólt fejelt az égig ugrottam, pedig akkor még nem tudtam, hogy gyalázat lesz a vége. Lipcsei még a félidő vége előtt 12 perc alatt mesterhármast rúgott, és ekkor már többen rám szóltak, hogy ne ugráljak, de hát ki nem szarta le (na jó, a fater ideges volt, mondta, hogy türtőztessem magam, de nekem nagyon jól esett a klubelnöktől két méterre örülni). A második félidőben aztán csak bohóckodtunk, a hatodik után is elszórakoztuk egy ajtóablakot. Erről a meccsről van egy eredeti nagyalakú hímzett fradizászlóm is, a játékosok aláírásával! (Havasi M. és a fater jól ismerték egymást kézilabdás korból, így voltak privilégiumaim, legyen az zászló, meccsjegy, vagy Lisztes meze később.)

A 3-3 és a 6-1 mellett azért még van emlékezetes esemény, nem is tudom, pusztán ETO-Fradikból is csinálhatnék best of válogatást. Ide tartozna a MÁV-DAC pályán játszott kupameccs, ahol nyertünk 1-0-ra, de ehhez el kellett lógni az utolsó órát a Révaiból, amire persze a koca (fotelszurkoló) etósok nem voltak képesek, de a négy fradista ott volt. Lett belőle zűr az iskolában, a tanár nem akarta elfogadni az igazolásomat, a faternak kellett személyesen eljárnia, hogy micsoda eljárás ez, együtt voltunk meccsen, nehogymá' igazolatlant akar adni.

Volt ugye egy 5-2 is Győrben, ez már Nicsenkóékkal, Albert, Lisztes-féle csapat. Vezettünk 5-0-ra, és hittem, hogy ismét meglesz a hatos, mint akkor. Ehelyett szépített az ETO, de mindenképpen mosolyt ébreszt bennem most is, amikor öt-nullnál a "nézzetek a táblára..." kezdetű slágert énekeltük.

Illik megemlékezni a 4-2-es vereségről is, amit a köznép csak székdobálós meccsként ismer. Volt szerencsém abban a szektorban lenni. Akkor az eredményjelző alatt voltunk, szarul játszottunk, a második félidőre kiállítás, 11-es, négygólos hátrány elég lehangoló volt, de igazából nem ez váltotta ki a botrányt, hanem a szomszédos két ETO-szektor, amit csak egy kisebb drótkerítés választott szét, nem a megfelelő módon fejezte ki az örömét. (Hozzá kell tennem, hogy a győri etósok benne vannak a legparasztabb három magyarországi szurkolótáborban a debreceniekkel és diósgyőriekkel egyetemben.) Szóval a mutogatás különböző fajtáit nem biztos hogy letolt gatyával kell a fraditábornak megtenni karnyújtásnyira. Át is másztak páran, lett nagy szaladás, jöttek a zsernyákok, de nem sok sikerrel. Egy valaki lerúgott egy széktámlát és bedobta a pályára, majd az "okosabbja" követte. A rendőrök nem tudtak bejönni a szektorba, mert a bejárat kicsi volt, és egyből kaptak a fejükre felülről. Sose felejtem el azt a srácot, aki állt a szektorkapu bejáratánál, elvette az első belépő rendőrtől a tányérsapkát és a gumibotot felülről, majd ebben pompázott, és minden belépőre lesújtott vele. Ez leginkább nem az ő érdeme, hanem a rendőrség dilettantizmusa, mert csak közröhej tárgyává tették magukat, amikor az ijesztgetésnek szánt vízágyús-kocsi nem fért be a bejáraton, és nem tudtak vele bejönni a stadionba. Hazafelé aztán elkerültük a fő csapás vonalat az állomás felé, így kimaradtunk abból a látványos akcióból, amikor a buszból mutogató helyiek egy kisebbfajta sziklával szembesültek, ami berepült a széttört ablakon. Itt persze előnyben voltunk, egyrészt nem az állomásra mentünk, ráadásul győriek vagyunk helyismerettel (ellentétben Debrecennel, ahol kénytelen voltam mindig a hülye különtrolival menni, ami konvojban halad. Egyszer a hátsó állítólag valamilyen érdekes módon felborult, a mienknek meg kiesett a hátsó ablaka és annyi könnygázt fújtak be a zsaruk, hogy még Kisújszálláson is könnyeztem. De említhetném a szintén kulturáltságáról híres Szombathelyet, ahol a tízemeletesekből savval szoktak öntözni, bezzeg, ha valaki mutogat és ezért egy lelakatolt biciklit hozzávágnak a kerítésen át, akkor meglepődik.)

Az ETO elég jól kivette a részét abból, hogy nagyokat tomboljak. Nemrég egy még a NS-ban is ötcsillagos meccsen nyertünk 3-2-re. Régen nem volt már teltház, de most igen, napsütés, jó és változatos meccs, percek alatt esett négy gól és ez emlékezetessé teszi a tavasz meccsét. Legutóbb az idő rossz volt, végig esett, de nekünk kellett a pont az ezüstéremhez. Az ETO is dobogós volt, sokan is voltunk. A legtaplóbbak közé szólt a jegyünk, bár sokan voltunk fradisták ebben a szektorban, köpködtek, dobálóztak. A hülye kapus már az első percekben felszabadító rúgás helyett Bükszegit találta el a saját 16-osán belül, máris 1-0-ról indult az alaphangulat. Sajnos hihetetlen gólhelyzeteket is elpuskáztunk, egyenlített is az ETO, amitől csak a taplónépség erősödött be. De hálistennek a 91.perc ismét a ferencvárosi kultúrfölényt hozta, az utolsó beadást Jagodics vágta a léc alá, és teljes volt az öröm. Tényleg rég ünnepeltünk akkorát, talán a Newcastle meccs óta nem. Mire megfordultam, hogy pofánröhögjem az aljanépet, már elsunnyogtak. Állítólag - aki látta, mesélte -, hogy elég korrektül örültünk, és ez elég büntetés volt a lelküknek. Ámen.

Dr.W.Gy.