Az értelmiségi elit és az állampárt kapcsolata 1949-1989

"... nem szeretnénk a mi országunkban, népi demokráciánkban író-ringyókat, író-szolgákat látni... Az író még a népnek, a demokráciának se legyen szolgája." (Veres Péter) Évfolyamdolgozatomban azt igyekeztem bemutatni, hogy a kommunista párt 1948-tól 1990-ig milyen ideológiai megalapozással, mely intézmények felállításával, mely politikusok személyes történelemformáló egyéniségével "kezelte" a nyugodni nem képes humán értelmiséget. Ezt a tanulmányt redukáltam most le az ideológiai tételek bemutatására. Figyeljünk az elvek elvont megfogalmazására, valamint a hatalom számára való felhasználhatóságukra. "Aki nincs velünk, az ellenünk van." (1949-1956) Az ideológia Az állampárt politikájában az általa elfogadott ideológiából vezeti le intézkedéseinek helyességét. Az ideológia közvetlen zsinórmérték, azonban a párt vezetésének magyarázatában jelenik meg, így a hatalom megszerzéséhez, megtartásához és totálissá tételéhez tulajdonképpen mindig kész szellemi muníciót szállított. A Magyar Kommunista Párt a nagy szovjet testvér fiókpártjaként azonos ideológiát követett, a marxizmus-leninizmus egyedül üdvözítő és helyes tanát. Ez a Marx és Lenin munkái alapján kialakult nézetrendszer, amelyhez hozzá kell fűzni, hogy Marx már életében kijelentette, hogy ő nem marxista, Lenin nézeteit pedig Sztálin interpretálta saját érdekeinek megfelelően. "A történelmi materializmus a marxizmus általános társadalomelmélete, a marxista filozófia szerves része." A történelmi materializmus funkciója a szolgálat, mégpedig a proletariátus forradalmi-gyakorlati társadalomformáló tevékenységének szükségleteit kell kielégítenie. "A munkásosztály harcát vezető kommunista pártok tevékenységének elméleti-történeti alapja: lehetővé teszi a helyes tájékozódást és a tudományos előrelátást, világos perspektívát és határozott célt ad ennek a harcnak, a gyakorlati cselekvés vezérfonala." A materialista és dialektikus felfogás szerint a társadalmi lét elsődleges a társadalmi tudathoz képest, azonban a tudat bizonyos fokú önállósága folytán alakító módon a létre visszahat. Az alap és felépítmény rendszere a szocializmusban fordulóponthoz érkezik, hiszen a társadalmi tudat egy minőségileg magasabb szintre emelkedik - ezen folyamatok összessége a kulturális forradalom. Magyarul ez annyit jelent, hogy a munkásosztály tudatában lesz társadalomformáló szerepének, a marxizmus-leninizmus filozófiájának megismerése útján, amely megismerésben persze a párt egyedüliként segíti. A történelmi materializmus választ ad a társadalmi tudatformák történeti megjelenése és a szocializmusban való tökéletesedése kérdésére is, úgy az erkölcs, vallás, tudomány, mint a művészetek terén. "A munkásmozgalom kibontakozása, a szocialista társadalmi rend megszületése az emberi történelem új fejezete. A szocialista realizmus ennek a társadalmi-történelmi tartalomnak művészi megjelenése a munkásmozgalom harcainak és a szocializmus építése gyakorlatának talaján." A szoc-reál művészet tudatosan pártos művészet, amely pártosság a munkásmozgalom tudatos vállalását és kifejezését jelenti. Zsdanov erről így beszél: "A művészi alkotások valószerűségének és történelmi konkrétságának összhangban kell lennie a dolgozó embereknek a szocializmus szellemében való átalakításával és nevelésével. A szépirodalomnak és az irodalmi kritikának ezt a módszerét nevezzük mi szocialista realizmusnak. [...] Igen, a szovjet irodalom tendenciózus, mert az osztályharcok korában nincs és nem is lehet nem osztály-irodalom, nem tendenciózus, hanem állítólag apolitikus irodalom." Az osztály-irodalom nem-munkásosztály részének létalapja ezzel ugyan meg nem szűnik, de csak idő kérdése, hogy a marxisták és leninisták megsemmisítő bírálata alatt mikor porlik szét az ellenség. Sztálin egyik legszívesebben idézett mondása, hogy az emberi lélek mérnökeinek nevezte az írókat. Az íróknak a valóságot a maga forradalmi fejlődésében kell ábrázolniuk. A burzsoázia eltékozolta, amit összegyűjtött, a proletariátus az egyetlen örököse a világirodalom értékeinek. Révai József a kommunisták fő teoretikusa, ideológiai irányítója volt, ezért érdemes egy kis kitérőt tenni életútjára. Kispolgári családból származott, a párt alapító tagja. A KMP bécsi lapjának, az Új Márciusnak a szervezője 1925-től. Ő a népfrontpolitika magyar kimunkálója a harmincas években. 1939-től Moszkvában dolgozott, irányította a Kossuth rádiót. Rákosinál és Gerőnél jobban ismerte a hazai viszonyokat, irodalomelméleti munkássága figyelemre méltó. 1945 áprilisától a Szabad Nép főszerkesztője. Lobbanékony természetű volt, és nehezen tűrte az ellentmondást és a kritikát. Déry Tibor ezt mondta róla 1956-ban: "Állítom, hogy Révai elvtárs felelős a magyar irodalomnak és művészetnek azért a fokozatos elsorvasztásáért, amely a fordulat évében, 1948-ban kezdődött és egészen a legutóbbi időkig tartott." Révai Zsdanov tanítványa, az általa vallott nézetek megfeleltethetők a szovjet kultúrpolitika által követett irányelveknek. A magyar valósághoz igazítani ezen elveket - ez Révai feladata. "Egy civilizált nemzet nem válthatja fel egyszerűen a maga régi értelmiségét, amelyet évtizedek, egy egész század nevelt ki olyanná, amilyen, nem válthatja fel egy új értelmiséggel, ha nem akar jóvátehetetlen törést okozni a nemzet kulturális, gazdasági, anyagi és szellemi életének folytonosságában. Mi kezet nyújtunk azoknak is, akik hibáztak, ha becsületesen dolgozni akarnak népünkért, nemzetünkért." - nyilatkozta 1947-ben. Az egyesülési kongresszuson állást foglaltak amellett, hogy a "művészet a művészetért" reakciós polgári elvét elutasítják, magas színvonalú, a valóságot (é.: a nép életét és harcait) ábrázoló, igazságot kereső, demokratikus elveket hirdető, optimista művészetet kívánnak. Az értelmiség, a művészek számára elvárás fogalmazódott meg az igazodásra. "Aki nincs ellenünk, az velünk van." - 1957-1989 Az irányelvek Kádár János a párt országos értekezletén 1957-ben kifejtette, hogy fontosnak tartja az értelmiséggel való kapcsolattartást. Szerinte ártóak azok a nézetek, amelyek azt hirdetik, hogy az egész értelmiség a nép ellen fordult - szükséges a különbségtétel. Ez tehát az ellenséges front megosztásának elve (hasonlóan nyilatkozott Kállai Gyula is). A pártnak a legfőbb problémát annak megválaszolása okozta, hogy miként került szembe a szocializmus szűk öt év alatt saját osztálybázisával, hogyan csapott át az országos elégedetlenség spontán népfelkelésbe. A válasz illúzióromboló volt: azért történhetett mindez, mert a marxizmus-leninizmus elveit a gyakorlati megvalósítás során megsértették. Ez az adott szituációban a restauráció ideológiája. A fő célkitűzés a munkásosztály megnyerése, ettől függ a társadalom többi csoportjával folytatott taktika - hangzott az értelmiség degradálásának és elszigetelésének politikája. A párt értelmiségi bázisa a "konszolidáció" éveiben csökkent. A híres három T elvének születésnapja 1957. augusztus 6. Aczél György ugyanis ekkor nyújtja be azon előterjesztését, amelyben kifejti sajátos politikájának alapjait. A magyar kultúra gazdájának életútjáról röviden érdemes megemlékezni. Appel Henrik néven született 1917-ben, zsidó családban, Angyalföldön. 1935-től áll kapcsolatban a kommunistákkal. Nagy lelkesedéssel és energiával küzdötte fel magát az értelmiség magas körei közelébe: kávéházakba jár, rengeteget szaval, a színészi pályával kacérkodik. Kőművesnek tanult. A világháború alatt a börtönből kikerülve részt vett a cionista szervezetek tevékenységében, pártbeli karrierje a Zemplénben és Baranyában elért sikerei révén lendül fel. '49-től a Rajk-perrel kapcsolatban börtönben ül, 1954-től a 23. számú Állami Építőipari Vállalat igazgatója. Részt vesz az MSZMP alakuló ülésén, majd az Ideiglenes Központi Vezetőségben Révaival szemben puhább álláspontot képvisel. Kommunikációs képességei, olvasottsága, értelmiségi kapcsolatai szinte predesztinálják a művelődési minisztériumi posztra, '57 márciusától miniszter-helyettes, mintegy ellensúlya a balos miniszternek, Kállainak és első helyettesének, Szigeti Józsefnek. A TTT politikája a következőt jelentette. A hatalom számára léteznek hasznos alkotások, ezeket támogatni kell, és léteznek káros alkotások, ezeket tiltani kell. Az újítást a tűr pontosan körül nem határolt kategóriája jelentette, amelynek alapja az volt, hogy a marxizmus filozófiája nincs monopol helyzetben. Ez a hivatalos ideológia hegemóniájának az elve. Aczél azt nyilatkozta 1957-ben, hogy a kiváló írók műveit is kész betiltani a hatalom, és kész elismerni betiltott szerzők kiválóságát is. Ez a Révai-féle kultúrpolitika számára ismeretlen kettősség Aczél érdeme. 1958-ban a KB tisztázta a párt művelődéspolitikai irányelveit. Ezek lényege, hogy a stílusvitákat nem lehet hatalmi szóval eldönteni, a pártirányítás fő eszköze az eszmei (és nem adminisztratív) befolyásolás és a művészeti pluralizmus tagadása. Ebben az évben születik meg a népi írókról szóló állásfoglalás is. Aczél hozzájuk állt közelebb, célja ezen írók visszaszerzése volt a hatalomnak. Ehhez fűződik az a gesztus, hogy a dokumentumot (érdemi befolyásolás lehetőségét kizárva) véleményezésre megküldték az íróknak. Ez a harcmodor a szövetségi politika. "Természetes, hogy a párt a társadalmi tapasztalatok és a társadalomról alkotott tudományos ismeretek összefoglalója és irányító alkalmazója, programos, átfogó kezdeményezéseivel előtte jár a társadalomnak. Tudja ugyanakkor azt is, hogy rajta kívül létezik egy tudatos és ösztönös erőkből álló társadalmi közeg, amelyben fontos és a közösségi célokhoz kapcsolódó gondolatok, tettek születnek. A szövetségi politika és a szocialista nemzeti egység politikája erre a felismerésre épül. [...] Triviális, de mégsem felesleges ismételni, hogy az egész társadalom érdeke a munkásosztály perspektivikus érdekeiben fejeződik ki, és ennek az érdeknek a realizálására hivatott a munkásosztály pártja." Ebből jól kitűnik a demokratikus szocializmus ellentmondásossága és korlátoltsága. Kádár János: "... ha a között kell választani, hogy egy ilyen közepes nívón szocialista kultúrát adunk, vagy egy egész magas nívón antiszocialistát, én megmondom, hogy a közepes nívójú szocialistára szavazok... Mert a magas színvonalú szocialista kultúrához az út mindenképpen a szocialista tartalmon keresztül vezethet el és nem a nívón keresztül." Ez a igénytelen, "egyszerű szocializmus" szellemi igényeinek megfogalmazása. A szólás viszonylagos szabadságának az ára bizonyos határok elismerését jelentette. Tilos volt felemlegetni az érinthetetlen dolgokat: a hatalom legitimitása - '56-ot csak ellenforradalomként lehetett minősíteni, Nagy Imre, a többpártrendszer, az emigráció, a Szovjetunió (szovjet csapatok), a szövetséges szocialista országok politikája. Ez volt a tabuk elve. A hatalom ideológiai fegyverkészlete ezen elvekkel csak bővült, mivel a forradalom előtti dogmák (szocialista realizmus, stb.) tovább éltek. Aczél életműve éppen azon a kétfrontos harcmezőn zajlott le, ahol vissza kellett verni a rákosista támadásokat, és küzdeni kellett a rendszer számára veszélyes irányzatok ellen is. A dogmatizmus fővezérei voltak Révai, Kállai, Komócsin Zoltán, Biszku Béla. Aczél és Kádár fegyvertársai Pozsgay Imre, Óvári Miklós, Aczél közvetlen tanácsadói köre: Király István, Pándi Pál, Rényi Péter, Szabolcsi Miklós. A rendszert a másik oldalról a társadalom általam (dolgozatom számára) kiválasztott csoportja támadta, amely a mind kedvezőbb kompromisszumért küzdött, vagy álláspontja a teljes tagadásra épült. Aczél György különleges képességű idomár volt. A személyes kapcsolatok informális politikáját folytatta. Az általa kafkainak nevezett Révai-korszakkal ellentétben ő a hatalom megszemélyesítésére törekedett. Számára az, hogy párbeszédben állt vezető értelmiségiekkel, nagyobb értékkel bírt, mint a dialógus tartalma. Offenzív kegygazdálkodással nyerte meg az írókat a hatalomnak. A mézesmadzag és a korbács egyaránt a kezében volt, de igyekezett a szabályok, elvek normativitásának, szigorú lehatároltságának elkerülésére - ennek megtestesülése a "tűrés politikája". A kézi vezérlés szerinte a hatalom goromba adminisztratív eszközeit volt hivatott háttérbe szorítani. A hatalom megközelítésére rengeteg ötletet mutatott fel, sokszor azt adta az alkotók szájába, amit ők is épp mondani akartak. A tabuk szigorításával nyitotta meg az azokon túli területeken a szólás szabadságát. Fő szerepeként azt fogalmazhatjuk meg, hogy elhitette sokakkal a megalkuvások szükségességét. A szocializmus évtizedei a politikatörténet által két fő szakaszra oszthatók. A forradalom előtti berendezkedésben a totalitárius állampárt kirekesztő jegyei domináltak. A társadalom és a párttagság felől minden érdekartikulációs csatornát lezártak. A tiszta modell azonban két okból sem valósulhatott meg. Egyrészt a tisztább (de nem tökéletes) szovjet példát alkalmazni kellett a magyar viszonyokra, és ez eleve árnyaltabb megközelítést követelt a párttól, nem engedett tabula rasaval indulni. Másfelől a magyar politika, mint a történelem folyamán annyiszor, ebben az időben is jelentősen függ a nagyhatalmak pozícióitól. A moszkvai hatalmi harcok jelentős zavarokat okoztak a magyar pártállami életben, és nagyban hozzájárultak a forradalom kitöréséhez. A forradalom utáni párt nemcsak megalkuvást kényszerített a társadalomra, hanem maga is kompromisszumra volt kárhoztatva, ha nem akart ismét elszakadni "bázisától". A kis szabadságok lehetővé tették bizonyos területeken eljárási, megoldási alternatívák megfogalmazását, amelyek mint kinyilvánított érvrendszer sokszor be is kerültek a párton belüli diskurzusba. Az alternatívák megjelenését a legfelsőbb vezetés addig engedhette, amíg hatalmát, egyeduralmát az nem veszélyeztette. Így mindenfajta liberalizációs törekvés ugyan meghallgatásra talált racionalitása révén, azonban a politikai berendezkedés kikezdhetetlen maradt. A viták addig tartottak, amíg rá nem jöttek, hogy az új mechanizmus igazán csak egy másik rendszerben működik jól, ezért szükséges lenne a demokratizálódás. Az értelmiségi elit az alternatívák megfogalmazásában vezető szerepet játszott. A filozófusok, szociológusok a társadalom-szemlélet eltérő paradigmáit fejtették ki, az írók, a humán értelmiség általában pedig a szólás- és művészeti, tudományos szabadságért küzdöttek. A szólásszabadság az alternatívák felvetésének előfeltétele. A pártirányítás pedig ezen szólásszabadság primitív (Révai) vagy árnyaltabb, elviselhetőbb, értékeket mentő, bár éppúgy bűnös (Aczél) regulázásának eszköze. Az értelmiség mindkét irányítási módszert elveti, "minőségileg más" gondolkodásával éppen ezen irányítás ellenkezik. Konrád György szavaival: "Mit jelent az, hogy egy értelmiségi felül van? Azt, hogy nem parancsol neki senki sem. Azt, hogy szabad. Szellemi hatalma csak annak van, aki nemhogy az állam, de még a jóisten, sőt, a kedves közönség kedvéért sem cenzúrázza magát. Az van felül, aki a saját képét mutatja. Annyi képét, ahány van neki. IRODALOM: A. A. Zsdánov: A művészet és filozófia kérdéseiről. Bp., 1949., Szikra. Huszár Tibor: Mit ér a szellem, ha... , Bp., 1990., Szabad Tér Kiadó Izsák Lajos: Rendszerváltástól rendszerváltásig 1944-1990. Bp., 1998., Kulturtrade. Konrád György: Antipolitika. Az autonómia kísértése. 1989., Codex. Korunk értelmisége. Válogatás. Válogatta: Huszár Tibor. Bp., 1975., Gondolat Köpeczi Béla: A magyar kultúra útja /1945-1985/. Bp., 1986., Kossuth. Révész Sándor: Aczél és korunk. Bp., 1997. (2. kiad.), Sík Kiadó. Történelmi materializmus. A marxizmus-leninizmus esti egyetemi tankönyve. Szerk.: Lakatos György. Bp., 1974-1975., Kossuth. Smuk Péter