A világon minden nyolcadik ember indiai. India a világ szárazföldjének 2.2%-át foglalja el, ezen a földdarabon él az emberiség kb. 20%-a.
A vallásról, politikáról és államról való gondolkodás kezdetei visszanyúlnak az ókori kelet birodalmaiba, Kínába, Indiába. Mivel azonban az európai gondolkodókra a keleti filozófia és vallás nem, vagy csak igen kevéssé volt hatással, kevésbé is ismertek mint pl. a nagy ókori görögök. Ezen cikksorozat célja az indiai kultúrának és gondolkodásnak a lehetőségekhez képest legszélesebb, de a bőséges kínálathoz képest terjedelmi okokból sajnos csak vázlatos bemutatása. A cikksorozat felöleli az indoárja kultúrától kezdődően a nagy reformgondolkodókon át a hinduizmus és kasztrendszer, valamint az indiai jog területeit.

India mai vallási-társadalmi alapjait a Kr. e. II. évezredben, Közép-Ázsia sztyeppéiről érkező, magukat árjáknak nevező törzsek határozták meg. Ez a harcias nomád nép nemcsak leigázta a békés őslakosokat, hanem alaposan átformálta a dravida népek vallási kultúráját, társadalmi rétegződését.
A Kr. e. XV-VIII. századot az árják szent könyvei, a Védák után, védikus kornak ismeri a történettudomány. Ebben a korszakban alakultak ki olyan alapvető kulturális-társadalmi-vallási sajátosságok Indiában, amelyek a mai napig meghatározzák a térség arculatát. Ekkor a törzsek csak két osztályból, az előkelő harcosokból és a szabad köznépből (ksatra és vis) álltak. Önálló papi osztály a védikus kor elején még nem létezett. Az áldozat, a jadzsnya bemutatói dalnokok voltak, akik megalkották és szájhagyomány útján örökítették át nemzedékről nemzedékre az ősi énekeket.
Az ősi indoárja korban a világmindenséget az Ég és a Föld kettősségeként képzelték el, majd ezekhez csatlakozott a Levegőég fogalma, s így kialakult a Három Világ képzete. Mind a három világot benépesítették az Istenek, melyek legfőbb csoportját az Ég Istenei, az áditják alkották, akik mindannyian az Ég istennőjétől, Ádititől születtek. Az áditják közül a legfőbb Isten Varuna volt. Ő volt minden létező legfelsőbb bírája és parancsolója, ő irányította a Világmindenséget. Legkedvesebb tesvére, Mitra gyakran közvetítette akaratát az emberek felé. A védikus panteon igen jeles alakja volt Agni, a tűz istene. Őt, akárcsak a görögök Janust, kétarcúként ábrázolták: egyrészt ő adta az otthon melegét, másrészt az ő erejével perzselték fel az árják az útjukban álló őserdőket. Indra, a vihar és mennydörgés istene gyakran vezette győzelemre harci kocsin vagy elefánton száguldva az istenek seregét. A panteon egyik rettegett alakja Rudra isten volt, aki nagy valószínűség szerint az ősi dravidák egyik fő istene lehetett. Őt a védikus korban mint hegyormon trónóló, erdei állatok felett uralkodó rettegett zivataristent ismerték.
.A főistenek mellett számos mellékalak is szereplője a védikus istenvilágnak: Szúrja a Nap, Csandra a Hold vagy Váyu, a szél istene.
A védikus vallás központjában az áldozat, a jadzsnya állt. A rendkívül sokféle és sokszínű rítussal lehetett megnyerni az istenek jóindulatát és távol tartani az ártó, gonosz erőket.
A Kr. e. I. évezred elejére a papság rendszerbe foglalta a különböző rítusok és himnuszok hatalmas mennyiségű szent szövegét. Ezek a szent gyűjtemények lettek a Védák: Rigvéda, Számavéda, Jadzsurvéda, Atharvéda. E négy Véda témák szerint ölel fel különböző himnuszokat, dalokat, rontó és segítő varázsigéket, dicsőítő, hálaadó fohászokat, profán dalokat, áldozatnál használt formulákat.
Az indoárja népek letelepedése azonban nem csak a vallási-kulturális szokásokban hozott mélyreható változásokat, hanem átformálta a dravida társadalmat is. Létrejöttek annak a zárt, elkülönült osztályokból álló társadalmi berendezkedésnek a csírái, mely a mai napig is jellemzi Indiát, s kasztrendszerként ismerjük.
Maga a kaszt szó portugál eredetű. A szanszkritben a társadalmi csoportok megjelölésére két kifejezést használnak, nevezetesen a varna (szín) és a dzsáti (születés) szavakat. A varna valószínűleg az árják világosabb bőrszínére utalt, a dzsáti pedig a foglakozás-terület-etnikum szerint elkülönült kasztokat jelentette.
Míg a védikus kor elején csupán két osztály, a ksatra és a vis létezett, a Kr. e. I. évezredre kialakult az egységes papi (bráhmana) rend. A védikus kor végére a papi rend teljesen kisajátította a szellemi életet, sőt a tanácsadókon keresztül az államügyekbe is beleszólást nyert:

"...még az olyan bráhman is, aki csak kasztja alapján él, s aki csak név szerint bráhman, törvénymagyarázója lehet a királynak, ha úgy tetszik..."
/Tenigl-Takács László: India története/

A világi hatalmat gyakorló nemesi rend a harcosok (ksatrija), míg a szabad köznép a polgárok (vaisja) rendjébe tagozódott, az őslakosság tömegéből pedig kialakult a súdra rend. Ők háziszolgaként, napszámosként dolgoztak, de ők végezték el a szennyes, tisztátalannak ítélt munkákat is. E négy varnát egészítette ki Nehru szerint az ötödik kaszt, az érinthetetleneké (páriák). A páriák a teljes kitaszítottság állapotában éltek, semmilyen formában nem érintkezhettek a valamely kasztban születettekkel, mert - legalábbis a brahmanizmus, majd később a hinduizmus szerint - a puszta érintésükkel beszennyezték volna őket. Nehru azon nézetét azonban, hogy a páriák is egyfajta kasztba tagozódtak, sem az ortodox hinduk, sem a neves indológusok nem osztják. Valójában a páriák egyfajta kaszton kívüliség állapotában éltek, és csak reménykedhettek abban, hogy következő életükben majd szerencsésebb helyre születnek, ha beletörődnek sorsukba és jó cselekedeteikkel igyekeznek az előző életükben elkövetett bűnüket jóvátenni. Itt szeretném felhívni a figyelmet arra a közhiedelemben elterjedt téves nézetre, miszerint Indiában négy kaszt létezik. Ez nem igaz. Indiában négy varna létezik, amelyek 3-4000 dzsátira - mintegy kvázi "alkasztra" - tagozódnak. Ebben az értelemben szokás összesen kb. 3-4000 kasztról beszélni.
A Kr. e. VIII. századra a kasztrendszer és a dravida kultúra alaposan megváltoztatta a védikus világképet. Így a Kr. e. VIII-III. századot a brahmanista kultúra időszakának nevezik.
Ebben az időszakban alakult ki az indiai társadalmi ideológia és a bölcselet, aminek létrejöttén értelemszerűen a papi rend munkálkodott elsősorban, hiszen érdekében állt, hogy a kialakult társadalmi rendet megmagyarázza és állandósítsa.
A jadzsnya bemutatása erre a korra már bonyolult rítussá vált, megszűnt az istenekkel való közvetlen kapcsolat, az egyszerű hívők már csak a papság közvetítésével érintkezhettek isteneikkel. A mindenséget ekkorra már egy kozmikus áldozati rítusból származtatták, méghozzá úgy, hogy a régi indoárja istenek helyét elfoglaló Bráhman feláldozta magát a teremtményekben, miáltal elnyerte az uralmat minden teremtmény felett.
Ezen abszolút istenség kialakulását követően létrejött az emberben élő halhatatlan lélek (átman) eszméje, majd az újjászületés tana, mely szerint a lélek, az átman nem pusztul el a test halálakor, hanem jó, illetve rossz tetteinek megfelelően kedvezően vagy kedvezőtlenül újra meg újra testet ölt, folytatja vándorlását.
A brahmanista kor a vallásbölcselet területén alkotott igazán maradandót. Ebben a korban csatoltak a Védákhoz ún. papi könyveket (bráhmana), erdei könyveket (áranyaka) és titkos tanításokat (upanisad). Az Upanisadok az egyetemes emberi kultúra felbecsülhetetlen értékei közé tartoznak. Tulajdonképpen a Védákhoz írt magyarázó, kommentáló szövegek, filozófiai értekezések. A bennük található filozófiai fejtegetések szerint - ne feledjük: Kr. e. VII-VI. században járunk - a Nap se nem nyugszik le, se nem kel fel, hanem csupán a Föld forgása következtében egyszer a Föld egyik, másszor másik oldalát világítja meg.
A Kr. e. VI-V. század körül megrendült a papi rend tekintélye. Egymás után léptek fel a vallási gondolkodók a kasztrendszer igazságtalanságai ellen, és a vallási élet megtisztítását tűzték ki célul. E reformmozgalom három jeles képviselője: Gószála Makkhaliputta (Kr. e. VI. sz.), Vardhamána Dzsnyátriputra (Kr. e. VI-V. sz.) és Gautáma Sziddhárta (Kr. e. VI. sz.) volt.
A következőkben bemutatásra kerül a reformvallások közül az adzsivikizmus, dzsainizmus és a buddhizmus, mint a brahmanizmus ellen fellépő, annak igazságtalanságait orvosolni kívánó vallások, melyek nem tűntek el a történelem süllyesztőjében, sőt élnek a mai napig is, és nem kis hatást gyakoroltak az indiai történelem folyására.

Folyt. köv.
Siró Kinga