Néhány szó a nihilizmusról

A gyengébbek és ingerlékenyebbek kedvéért előrebocsátom, hogy gondolataim néhányakra vonatkoznak, óvatosan általánosítok - célom éppen az, hogy ezen szemlélet elter-jedésének gátat vessek. Szomorú tapasztalat, hogy az ember, amikor nyeregben érzi magát, hajlamos önelégülten körültekinteni, és lesajnálni a nagyvilágot. Bekerül egy jó egyetemre, egy jó pozícióba, amihez adott esetben komoly teljesítményt is fel kell mutatnia, és máris úgy érzi: elért valamit. Maradjunk magunknál (nem prédikálok vizet: jómagam is észrevettem már magamon az itt vázolt embertípus vonásait), itt, az egyetemen. A hallgató, akárhonnan jött is, akár értelmiségi, akár munkáscsaládból, az egyetemista státuszát önmagában értékesnek tekintheti. Ez önbizalmat adhat. Túlságosan is, és itt jönnek a bajok. Az ember ugyanis esendő arra, hogy a saját magának kialakított világban éljen csak, ne nézzen azon túlra - ha néz is, felsőbbrendűségének tudatában. Felépít magának egy saját értékrendet, vagy ami a veszélyesebb, önmagát tekinti az értékrendnek. Ebben a logikában az ember a világ urának érezheti magát. Ura kapcsolatainak, ura az érintkezési formáknak. A konvenciók megcsúfolásával értékesnek hiszi magát. Egyéni, tehát önálló, tehát jó. A mindennapos megnyilvánulásai ennek a trágár beszéd, a rendszeres és ordenáré részegség. Ennek a logikának a neve nálam nihilizmus, mivel a megszokott társadalmi viselkedésformák mellett a legalapvetőbb értékek negligálása mögött a semmi húzódik, kell hogy húzódjon. És itt nem a túlzásokról beszélek. A szabadság eme anarchikus "megélése" annyira önmagáért van, hogy a dekadencia enyhe kifejezés reá. Korunk értelmiségije szerintem szabadságának nemcsak hőse, kötelezettje is. Felelősséggel akkor bánunk talentumainkkal, ha kamatoztatjuk azokat. A szabadság akkor értékes, ha tartalommal töltjük meg. Ezt mindenkinek magának kell megtennie. Észrevéve, hogy ebben a munkában sokan körülveszik, sokan ugyanezen dolgoznak. Sokan emberi hangra és bánásmódra vágynak. Smuk Péter