I. tétel: Fortissimo

"Miért nincs mindennap március 15-e?" - sóhajtott fel Krúdy Gyula. Tény, hogy ez az egyetlen ünnepünk, mely igazán utat talált a magyar nép szívébe. Március 15-én hajlandó arra, hogy akár a verőfényes idő ellenére is félretegye a kapát, abbahagyja a veteményezést, urbánusabbak esetében felálljon a tévé elől. Ma már emlék az az idő is, amikor honfitársaink Bécsben vagy valamelyik határmenti községben (az egykori ellenség otthonában) ünnepelték a forradalmat Gorenje-vásárlással.
Így tehát semmi akadálya sincs annak, hogy az ember az őszinte ünneplés szándékával keljen fel március idusának reggelén, hátha lát egy megemlékezést, amely nem fullad bele a közhelyek lapos ismételgetésébe, illetve az aktuálpolitikai szólamok e nap hangulatától idegen harsogásába. A reggeli álmos készülődésbe belehasít a közszolgálati televízió regionális adásának programajánlója, miszerint a győri városi ünnepség kilenc órakor lesz. "Szokatlanul korai időpont" - villan át rajtam a gondolat, majd némi kapkodással elérjük egy másik hazafival a megemlékezés helyszínét, az Eötvös-park Petőfi-szobrát.
Nyomban szembetűnik az ünneplő "tömeg" feltűnő kicsinysége. Talán 160-180 ember álldogálhat a parkban, ami a 130 000 fős metropolisz esetében korántsem mondható nagy számnak. Tanácstalanságot látok tükröződni a tömegben elvegyülő polgármester arcán is, de nincs időnk ezen morfondírozni, mert máris kezdődik a program.
Ifjabb Takács Sándor lép a mikrofonhoz, de anélkül is hallani lehetne, úgy dörgi bele az éterbe minden óvodás kedvenc versét, a még Bródy János "Ha én rózsa volnék" című dalánál is jobban elcsépelt Nemzeti dalt. Biztos vagyok benne, hogy száznál többször hallottam ezt a verset, de ez a szavalat dobogós helyezést ért el nálam a legrosszabb versmondások versenyében. Valamiféle rosszul értelmezett Latinovits-imitáció volt ez, amolyan ingfeltépős-kiabálós "magyar vagyok".
"Sebaj - gondolom, - a legjobb szándékkal is becsúszhatnak malőrök." Mi ez ahhoz képest, hogy Bessenyei Ferenc három éve október 23-án az Operaházban belesült a Himnuszba? Felejtsük el, menjünk tovább.
Nincs valamirevaló ünnep koszorúzás nélkül, most is Petőfi lába elé helyezik a megemlékezés szimbólumait a Független Kisgazdapárt, a Független Ifjúság, az 56-os Magyar Közösség és a Horthy Miklós Társaság a mély érzelmi felindultságtól láthatólag átitatott képviselői. A névsor koherenciája egyértelmű, kissé meglep. Hol maradnak a többiek?! (Megye, város, pártok, lokálpatrióta egyesületek, iskolák, asztaltársaságok, iparoskörök, dalárdák, stb.)
Most Égi Krisztián következik, de itt már rosszat sejtek, mert ő a Független Ifjúság győri szervezetének elnökeként kap szót, ami köztudomásúlag a Kisgazdapárt ifjúsági szervezete. "Miért ők tartják az önkormányzati megemlékezést? - gondolom. - Legjobb tudomásom szerint ők nincsenek benne a győri városvezetésben." A szónoklatnak akár szokásosnak is minősíthető az a fordulata, hogy "a nemzeti gondolkodástól megfosztották az ifjúságot", de az már végképp furcsa, hogy a Habsburg-elnyomás mellett ugyanúgy ostorozza a szónok a Független Ifjúság Torgyán Józsefnek nem tetsző vonalát. "Na és?" - kérdezhetné az egyszerű, ünnepelni szándékozó polgár. - "Mi köze ennek március 15-hez?!"
Sebaj, jön Világi József, aki majd visszatér a megszokott ünnepi lózungok ebben a pillanatban már áhított nyugalmához. Nem tér vissza. Az ősz szónok lobogó mondatokban fejti ki, hogy "az igazság sárba tiprása ellen cselekvő márciusi ifjúságnak köszönhetjük, hogy újra feltámadt a szabad magyar lélek", ugyanakkor "nekünk, a méltó utódoknak készen kell állnunk a hősök vérével áztatott lobogó előtt a nemzet érdekeit szolgáló önfeláldozásra. A szent vértől áztatott föld…", stb. stb.
Utassy József versének idézésénél (" … kelj föl és járj, Petőfi Sándor! / Szedd össze csontjaid, barátom: / lopnak a bőség kosarából, / a jognak asztalánál lopnak, / népek nevében! S te halott vagy?! / Holnap a szellem napvilágát / roppantják ránk a hétszer gyávák"), amely ebben a környezetben egészen másképp hat, már belém hasít a felismerés: eltévedtünk. Ez nem lehet a városi ünnepség, hanem valami egészen más. De akkor mit keres itt a polgármester vagy Szabó József, a Rába Rt. privatizációs és vagyonhasznosítási igazgatója, az MDNP elnökségi tagja?!
Végül a szónok kilyukad Trianonnál - várható volt -, majd intim önvallomással tudatja, hogy az életét áldozatként felajánlva cserélne a segesvári hant alatt Petőfi Sándorral, hogy az imigyen feltámadva ismét forradalomra buzdíthasson a mát megmérgező …-k, …-k, valamint a …-k ellen. (Mindenkinek a fantáziájára bízom a behelyettesítést.)
"Na menjünk" - unja meg ennél a résznél társam, pedig én élvezettel nézem a Bruhaha eme különkiadását, ráadásul a szemet sem rongálja, és nem kell fölhangosítani. Engedve az unszolásnak - nekem is feltűnik ekkorra a tömeg vészes apadása - a belváros felé indulunk, hátha megtudunk valamit a valódi ünnepségről. Két nagyobb köpés távolságra - három már sok lenne - belebotlunk a kincstári ünnepségbe.

II. tétel: Piano

Éppen jókor érkezünk a Honvéd ligethez (turulmadaras obeliszk a vasútállomás előtt), Jungi Csaba alpolgármester még csak most csap a húrokba. Az iménti vonalasabb Horthy-katonatiszteket idéző szavak után üdítőleg hatnak a normális beszédhangú, nyugodt mondatok, olykor a közhelyek is.
Minden elhangzik, aminek el kell hangzania: a márciusi ifjak szerepének fontossága, a történelmi örökség, amit fel kell vállalnunk, az üzenet, stb. Nem téved a szónok az unott ismétlések mezejére, amikor Győr városa 48-as szerepét vázolja. Eloszlatja azt a téves képzetet is, hogy március 15-e csupán Pest-Budához kötődne. Mint megtudjuk, már aznap este hat-nyolcezer ember éltette a forradalmat a város főterén.
Most nincsenek ennyien, négyszáz ember tiporja le itt-ott a liget virágait. Azért ez a létszám valamivel méltóbb ünneplést tesz lehetővé, mint az előző helyszínen levőké.
A megfontolt beszéd közben el-elkalandozik figyelmünk, hisz férfiembert nem hagyhat hidegen a honvéd-, rendőr-, valamint a határőr-egyenruhák látványa. (Ennél jobban már csak egy mellettünk álló kedves hölgyismerősünk értékeli jobban, igaz, ő nemcsak az egyenruhákat.) A díszzászlók erdeje közt végre megjelenik a polgármester és a közgyűlés több tagjának alakja, ezek szerint ők tovább élvezték a tartalmi és formai kötöttségekből kilépő barátunk szavait.
Közben már Komjáthy-Hartyándi Ádám diákpolgármester beszél, aki természetesen a márciusi ifjak történelmi szerepét boncolgatja. Végül mi is megnyugodhatunk, mert az összes szóba jöhető párt és társadalmi szervezet is koszorúz. Az iskolák között a Pattantyús Ábrahám Géza Ipari Szakközépiskolával bezárólag mindenki az emlékmű talapzatához járul, kivéve az ELTE-ÁJTK Győri Tagozatát. Ez megfontolandó lehet Győr város ezidáig szoros értelemben vett egyetlen egyetemi képzése számára.
Végül egy pazar díszszemlét látunk a honvédek, rendőrök, határőrök és a Pápai Huszáregyesület jóvoltából, ami a régi majálisok hangulatát varázsolja a Szent István út városháza előtti szakaszára. Vérünk megpezsdül, hirtelen mi is Görgey Artúr mellett lovagolunk az ácsi erdőben, amikor személyesen vezette a lovasrohamot. Először érzem a tavasz illatát, hiába, március 15-e van. (Aznap délután havazott, de ki tudhatta ezt akkor?) "Miért nincs mindennap március 15-e?" - sóhajtott fel Krúdy Gyula egykoron.
S hogy mit csinált ezen a napon az ünnepelt, Petőfi Sándor? Egy felhő mögül nézte mindezt, és mosolygott.

Farkas Dénes