"Ha Istennek van televíziója, fogadok, hogy nem olyan nagy a képernyője, mint a U2-é..."

1960. május 6-án robbant ki a U2 incidens, melyben a Szovjetunió megsemmisített egy amerikai kém-repülőgépet, pilótáját pedig fogságba ejtették. Egy éven belül Írország négy különböző kórházában négy fiúcska látta meg a napvilágot, s sorsuk 15 év múlva a dublini Mount Temple iskolában fonódott végleg össze, ám ekkor még csak unalmas történelmi adatként ízlelgették a U2 nevet.
15 éves korában Larry Mullen elhatározta, márpedig ő zenekart fog alapítani. Összeszedte hát néhány haverját, de zenélni egyikük sem tudott. Leosztották hát a szerepeket, ki dobolni tanult, ki vett egy gitárt, ki meg csak egyszerűen vagány csávó volt. De ha már tagok voltak, akkor a fiúk nevet is akartak maguknak, mert hát valamirevaló zenekar nem létezhet enélkül, s hosszas fejtörés után rá is találtak a tökéletesnek tűnő Feedback elnevezésre. Aztán, ha már belejöttek a dologba, egymás között is kiosztottak néhány becenevet, így lett Paul Hewson Bonovox vagy röviden Bono, Dave Evans pedig The Edge, stb.
A világot jelentő deszkákkal néhány iskolai koncert formájában ismerkedtek meg először, és hamar népszerűvé is váltak, hát gyorsan nevet váltottak, a Hype nem tudni miért, de megfelelőbbnek tűnt. Boomtown Rats, Rolling Stones és Peter Frampton számokat játszottak, s tényleg elhitették, hogy tudnak zenélni. Aztán lassan nem is elégedtek meg az idegen tollakkal, saját dalokra vágytak. Ebben azért némi vita támadt a tagok között, s a banda ekkor kétfelé szakadt. A többség megalakította a The Virgin Prunes formációt, s a kisebbségben maradt srácok is új név után néztek. Valami izgalmasat, de semlegeset kerestek, és nem túl hosszas rágódás után a U2 betűszó mellett döntöttek. Végül is itt volt az ominózus kémrepülőgép, egy tengeralattjáró, és volt még U2 néven futó elem is. Senki sem tudta mit jelent, de mégis megragadt az ember fejében. Ezen felül még játszani is lehetett vele: értelmes volt "you too" vagy "you two" formában is.
Az új felállással gyorsan megnyerték az Evening Press-Harper Lager tehetségkutató versenyt, ezzel 500 fontot és egy napot a CBS Stúdióban, hogy elkészíthessenek egy demo felvételt! Na erre ugye már managert is be kellett szerezniük, s ez Paul McGuinnes személyében meg is történt. Ő azután újabb demo felvételi lehetőségeket teremtett, így 1978-ban megszülethetett az első igazi U2 anyag. Ez azonban a londoni kiadók közül senkit sem izgatott fel túlságosan, így Paul Írországban maradt az anyaggal, ahol végül sikerült kiadatnia egy három felvételt tartalmazó kislemezt 1000 példányban. Ez meglepően gyorsan elfogyott, Londonban azonban ismét csak a mély hallgatás fogadta a managert. Írországban közben már több közönségdíjat is nyertek, s saját turnéra indultak, néhány helyen 2000-nél is több ember várta őket, de az oly áhított lemezszerződés még mindig sehol. Aztán, ahogy az lenni szokott, megtört a jég, s az egyik belfasti koncertet megnézte Bill Stewart is az Island Records-tól, aki végül szerződést ajánlott a fiúknak!
Megvolt tehát az első siker. Paul azonban rögtön tudta, hogy az igazi nagy piac nem Angliában, hanem az óceánon túl várja a zenekarokat, ezért szerényen célba vették az USA-t is. Első albumuk címe Boy lett, s a kritika ujjongva fogadta a produkciót, minden idők legjobb debütáló albumának kiáltották ki, igaz anyagilag még nem volt kifizetődő. Elindult a promóciós turné az államokban is, a végére már teltházas koncertek fogadták a U2-t, ugyanúgy, ahogy '81-es angliai turnéjukon is.
Még ebben az évben dolgozni kezdtek második albumukon is (October), erről kimásolt kislemezükkel (Fire) elérték első sikerüket a slágerlistákon is. A dalokkal koncertturnék sorozatán bűvölték el a közönséget, de a népszerűség nem tette kényelmessé a bandát, '82-ben már újabb, War című kiadványukon dolgoztak. Ezen olyan megaslágerek kaptak helyet, mint a New Year's Day, Sunday, Bloody Sunday és a Surrender... Denverben (Colorado, Red Rocks) elkészítették első koncertvideójukat is, ebből az anyagból összeállították Live Under A Blood Red Sky címmel első koncertlemezüket is. (A videót mindenkinek ajánlom megtekintésre - rocktörténeti darab és nagyon jó!)
A sikerszéria pedig töretlenül folytatódott tovább. 1983-ban a Rolling Stone magazin a U2-t választotta az év zenekarává, következő produktumukért (The Unforgettable Fire) új lemezszerződésük alapján már 2 millió dollár ütötte markukat. Ez a négy album pedig már elég volt ahhoz, hogy világ körüli turnéra induljanak, amely mondanom sem kell, (igaz kisebb-nagyobb zökkenők, technikai problémák után) elsöprő diadalmenetté változott: Írországba már, mint nemzeti hősök tértek vissza, szó szerint kitört a U2 hisztéria!
A Clash után a U2 volt az a zenekar, amely politikai ihletésű szövegeket mert felvállalni, s addig tabu témákat feszegettek. Ehhez társult a blues és rock and roll alapokra épülő egyszerű és mégis kifejező zenei háttér, s ezek így együtt meghozták a soha nem is keresett világsikert.
1987-ben megjelent a The Joshua Tree című nagylemez, amivel gyakorlatilag minden slágerlista élére a U2 került. 48 óra alatt platinalemez lett, szerte a világon 15 millió darabot adtak el belőle. A With Or Without You, a Where The Streets Have No Name és az I Still Haven't Found What I'm Looking For - mind number 1. lettek az USA-ban, Angliában valamint még számtalan más országban is. Senki nem tudta, meddig lehet még a zenekart körülvevő őrületet fokozni, pl. a Beatles és a Who után a zene világából harmadikként a U2 került fel a Time címlapjára.
Részben a következő turné anyagából és új dalokból állt össze a Ruttle and Hum dupla-lemez, s a koncertek alatt azonos címmel film is készült az együttesről, amelyet azonban nem mertek piacra dobni. 1990-ben ismét stúdióba vonultak, az épp elkészült friss felvételeiket azonban valaki egyszerűen ellopta! A fiúk pedig ahelyett, hogy újra felvették volna ezeket, inkább újakat írtak, s milyen jól tették... Igaz így egy évet csúszott a The Fly című kislemez megjelenése, amelyet aztán hamar követett az album is (Actung Baby), de megérte várni rá. A U2 egyik legkiforrottabb lemezét tette le az asztalra, stílusukat ők maguk stílustalanságnak nevezték, de mégis valami maradandót alkottak. A dalok között ott szerepel a Mysterious Ways, az Even Better Than The Real Thing, és a One, ami már-már himnusszá emelkedett a rajongók körében, de ha jól emlékszem, eddig még szerdai graffitis buli sem nagyon érhetett véget enélkül. Lehet kérem összebújni és élvezni a zenét!
Az új anyag kiadása után az együttes életében 2 év folyamatos turnézás következett, s ez egy újabb album születését eredményezte (Zooropa). Ismét világsiker, ezt már fölösleges részletezni, majd 1997-ben a Pop, amelyet maró gúny, jó adag önirónia és az önmagát kinevető giccs hat át. Ez a lemez önmagáért beszél, inkább nem sorolnám fel, hány sláger született a dalok közül. Sokan bírálták a U2-t új, néha már csicsásnak tűnő hangzásvilágért, ennek a lemeznek is bukást jósoltak, de ők csak irónikusan mosolyogva élvezik a világsikert, olyan, mintha beintenének az egész pop-szakmának, a rajongók meg zabálják a zenét. Kell ennél több? A kapcsolódó PopMart Tour pedig a történelem eddigi legnagyobb szabású koncertturnéjává nőtte ki magát, mind a nézőszámot, mind a bevételeket tekintve, az eddigi legnagyobb kivetítővel, minden téren letaszítva ezzel a Rolling Stones-ot trónjáról.
Az évek során több egyéni "mellékprodukció" is kikerült a U2-tagok kezei közül, mint az Apám nevében című film (Daniel Day-Lewis főszereplésével) filmzenéje, a Hold me, Thrill me, Kiss me, Kill me a Batman Forever-hez, a Goldeneye (James Bond - Pierce Brosnan) főcímdala, vagy a Mission Impossible (Tom Cruise) témája. Mindezek ellenére Bono, The Edge, Larry és Adam mégsen szálltak el maguktól, mindvégig megőrizték egészséges kritikájukat mind magukkal, mind a zeneiparral szemben, s feladatuknak tekintették, s tekintik ma is különböző humanitárius akciók felkarolását (Live Aid, Festival of Hope, Conspiracy of Hope Tour - Amnesty International - Human rights now! - ezen pl. olyan sztárokkal együtt szerepeltek, mint Sting, Peter Gabriel, Bryan Adams, Lou Reed).
S mi a titkuk? Egy dob, egy basszus- és egy elektromos gitár, egy énekhang. Ilyen egyszerű a világsiker receptje. Nem kell több, tessék másolni bátran, mint, ahogyan ezt már sokan meg is tették. (Nem ismerős például a Kimnowak Gyémánt című felvételének alapdallama valahonnan? One?) Kérdezhetnénk azt is, mitől ilyen jók az írek? Itt van a Cranberries, a Boyzone, a The Corrs, megannyi más énekes és együttes, s mind nyújtottak valami egyedit a maguk nemében. Az éghajlat, a történelmi hagyományok, a konfliktusok vannak ilyen hatással az ott élőkre? Mit tud ez az ország, amit más nem, s mit tud ez a négy örök-tinédzser, akik kedvükre sokkolják a világot, ontják magukból a jó zenét, idéznek elő dugókat az utcán? (A Where The Streets Have No Name klipforgatása egy amerikai ház tetején zajlott, s miután az utcán felfedezték, elképzelhetetlen csődület támadt a sarkon, a rendőrségnek kellett feloszlatnia a tömeget...)
Felesleges a kérdésen tépelődnünk, nagyon sok okos ember után mi sem fogunk rájönni a megfejtésre. Nem tehetünk mást, mint, hogy egyszerűen élvezzük a U2 zenéjét. Nem kéthetes slágerek ezek a számok, igaz elsőre sokszor nem is érdekesek, de ahogy egyre többet hallgatja az ember, úgy mutatják meg a hangok igazi arcukat, válik izgalmassá The Edge gitárjátéka, Bono fájdalmasan jó vokálja, az amorf effektek sokasága. Beeszik magukat az ember bőre alá.
S a folytatás? Biztosan lesz, ennyi jó hír a rajongóknak. Tavaly jelent meg a Best of 1980-1990 című válogatás, amelynek dupla CD-s verziójának második lemezén igazi, nálunk meg nem jelent ritkaságokat és csemegéket találhat az érdeklődő, s emellett az évtized legjobb felvételei is ott sorakoznak szépen egymás után. Állítólag egy éven belül újabb albumnak örvendezhetünk, s a pletykák szerint megjelenik majd egy Best of 1990-2000 válogatás is. A kérdés csak az, hogy ennek az évtizednek a legjobb dalai hány lemezre fognak felférni!? Mindenesetre csak így tovább, én szurkolok a U2-nak!



	U2: rocktörténelem