Kedélyesen hátradőltem és előkotortam kedvenc pipámat. Jól megtömtem és körülményesen rágyújtottam. Elégedett mosollyal néztem a felszálló, illatos füstkarikák után, majd az ablakban elsuhanó tájat vettem szemügyre. Ez néhány percig le is tudott kötni, majd amikor a magyar valóság kezdett kicsit egyhangúvá és rettenetesen unalmassá válni, inkább a gondolataimba merültem. Visszaidéztem a közelmúlt eseményeit. Roppant módon elégedett voltam ugyanis új életszervezési koncepciómmal. Megfogadtam ugyanis, hogy leszállok az elvek és az eszmények világából a valóság rideg talajára és némi racionalitást csempészek életvitelembe. Úgy éreztem, hogy a nyaralás kiváló alkalmat kínál arra, hogy megtegyem első, forradalmi lépéseimet az új világban: a realitást felfedezendő. Szentül megfogadtam, hogy minden, felesleges és kizárólag az életminőségem javítását szolgáló holmit otthon hagyok, és csak a nélkülözhetetlen dolgokat viszem magammal, a célracionális cselekvés jegyében. Öt kilóban határoztam meg azt a súlymaximumot, amit még hajlandó vagyok cipelni. Már láttam is magam, amint könnyedén és fitten, amúgy hanyag eleganciával kivonulok a pályaudvarra, miközben barátaim majd megszakadnak a mázsányi bőröndök alatt. Rögtön el is határoztam, hogy ámuló ismerőseimnek életmódtanfolyamot tartok a vonaton. A csomag összeállítása már nehezebben ment, mint gondoltam. Ádáz lelki tusa után a kispárnámról és a horgászbotomról lemondtam, de a kempingfőzőhöz körömszakadtáig ragaszkodtam. A Rilke - kötetnek a pulóver esett áldozatul (opportunity cost, alighanem). Végül is nyár van, minek nekem az ilyesmi. A tartalék nadrág és az esőköpeny is lapátra került. Hulljon a férgese! Lelkesen dobáltam ki minden nélkülözhetőnek bélyegzett cuccot, de meglepődve konstatáltam, hogy a feltétlenül magammal viendő kupac több mint 11 kilót nyomott így is a mérlegen. Dühödten ismét nekiálltam a szelektálásnak és végül is sikerült bezárni a bőröndöt, miután ráálltam. Másnap szörnyű dilemmára ébredtem. Sehogyan sem tudtam visszaemlékezni, hogy azt az átok fogkefét betettem-e. A sors az ő képében üldöz engem, s pogány természetéből adódóan folyton elkeveredik. Széttúrtam a csomagot; sehol semmi. Átkozódtam, a gutaütés kerülgetett amikor hirtelen belém villant, hátha a fürdőszobaszekrényben maradt. És lőn. Amikor kiértem a buszmegállóba, kicsit furcsának tűnt, hogy rajtam kívül egy teremtett lélek sincs a buszmegállóban. Bő tíz perc várakozás után, lassan-lassan egy balsejtelem kezdett gyötörni. Megnéztem a menetrendet és rögtön kiderült, hogy otthon a munkaszüneti helyett a hétköznapit néztem meg. Gyors pillantás az órámra; nem egész 35 perc a vonatig. Rémálomba illő, lidércnyomásos rohanás; harcban az idővel, mint mindig vágyakozva gondoltam Newton példájára. …Kellemes, nyári este lehetett a sörkertben, éppen elmerülten stírölte a csinos felszolgálólányt, amikor hirtelen egy alma esett pajzán gondolatokat kergető fejére. S felkiáltott: Hoppá! Gravitáció!…. Igen, ez az a könnyedség, amit mindig is hiányoltam az életemből. A vonat éppen indult. Gyors ellenőrzés: Balaton felirat rendben, ez az, gyerünk, hajrá! Felugrottam a vonatra, és kimerülten roskadtam az ülésre. A kalauzt sem hatotta meg kis történetem, így jutányos, kétszeres áron meg is számította a jegyet. De üsse kő, nyaralunk! Idáig jutottam a gyászos múlt felelevenítésében, amikor hirtelen belém hasított a rémület. Tudtam, hogy valami nagyon, de nagyon nem stimmel, viszont sehogyan sem bírtam rájönni, hogy mi az. Ott van a Balaton az ablakban, minden csomagom megvan, de valami akkor is zavart. Először arra gyanakodtam, hogy a szappan maradt otthon, de világosan emlékeztem, hogy betettem, még az indulás előtt. Aztán ráébredtem a kegyetlen igazságra. Az odáig rendben van, hogy ott van a Balaton az ablakban, csak van egy kis gond vele. Az, hogy a vonat másik oldalán kellett volna lennie. Kétségbeesett kapkodás, gyorsan felhajtok egy kalauzt. Mint megtudtam, a Balatont nem lehet csak úgy, vonattal megkerülni, vissza kell mennem Fehérvárra, és ott felszállni a másik balatoni vonatra. Jó, rendben van, leszálltam Siófokon. A pénztárnál derült ki, hogy otthon maradt a tárcám és összesen 120 Ft volt nálam, amivel a következő bokorig sem jutok el, nemhogy Fehérvárra. Még szerencse, hogy mamiék Füreden nyaralnak, átmegyek komppal, és segítséget kérek. Igen ám, de itt megint némi akadályba ütköztem. A kompra az árak 250 Ft-nál kezdődtek… Ott álltam magamba roskadva egy vadidegen városban, kilátástalanul, mindenkitől elhagyatva. Ekkor újabb reménysugár villant fel kétségbeesésem sötétjében. A telefon! Imáimba foglalom Puskás Tivadar nevét! Csak fel kell hívni mamiékat! Igen ám, de halvány fogalmam sem volt sem az üdülő számáról, sem címéről, ami alapján legalább a telefonkönyvből kikeresgethettem volna a telefonszámot. Mari Panzióból pedig legalább tizennyolcat találtam, így ezen próbálkozásom is hamvába holt. Még szerencse, hogy eszembe jutott papi új mobiltelefonja. Kár, hogy a számát nem tanultam meg, sohasem hívtam fel ugyanis. Lerogytam egy padra és megpróbáltam legyűrni a rám törő pánikot. Lehunytam a szemem, és elképzeltem, amint otthon vagyok, és kimegyek a nappaliba. Tudtam, hogy a telefon mellett ott van egy kis cetli, amire rá van írva a hőn áhított telefonszám. Meditatív transzba süllyedve koncentráltam. Láttam a cetlit és a számot. Igen! 06302216894! Halleluja! Rohanás egy fülkéhez, remegő kézzel tárcsázom, felveszik. Gyors helyzetjelentés. Egy óra múlva már szüleim társaságában hajókáztam Füred felé. Fogadkozás, zsebpénzelőleg felvétele, könnyes búcsú. Irány a tábor! Postavonat, távolsági busz, szénásszekér. Csak a Napsugár Üdülőközpont ideája tartotta bennem a lelket, s a prospektus hatásvadász sorai; "festői természeti környezet","…kitűnő konyha", "…első osztályú ellátás várja kedves Vendégeinket". Igen, egy kellemes vacsora és egy nagy alvás; ez kell most csak nekem, a festői környezetről inkább lemondanék; kényelmes életvitelembe úgysem férne bele egy erdei túra, vagy valami hasonló. Megérkezés az Isten háta mögötti kis koszfészekbe. Istálló, ludak, játékos komondor. Ahá, a "természeti környezet". A "kitűnő konyha" is sikeresen bemutatkozott a tökfőzelék közepén úszkáló virslivel. Amikor az "első osztályú" szállásom után érdeklődtem, már nem igazán lepett meg, amikor kiderült, hogy a sátortáborban fogok lakni a rét közepén. Gondoltam éppen itt az ideje, hogy tisztelgő látogatást tegyek a szervezőknél. Elmondták, hogy ők aztán végképp nem tehetnek arról, hogy az üdülőközpontot éppen most alakítják át. Ez mondjuk megmagyarázta némileg azt az irdatlan nagy sitthalmot, ami az udvarban terpeszkedett. Megjegyeztem, hogy erről eltérő nézeteket vallok, őket terheli a felelősség a megtévesztő prospektusért és követeltem, hogy a befizetett összegnek némiképp megfelelő szállást biztosítsanak. Mint kiderült, az üdülőt inkább lebontják, mint átalakítják, így sajnos marad a sátor. A komfortfokozat igazán remek volt a sátorban. Vaságyak, ócska pokrócok. A természetközeli életmód nagyon feküdt nekem. Legelőször is egy betévedt sáskával folytattam elhúzódó küzdelmet. Végül a papuccsal meghátrálásra kényszerítettem, majd az erdő-mező többi pajkos lakójával is összeismerkedtem. Az elmebeteg visítógép varjúval, aki sikítva röhögött az ágon, ahhoz túl messze, hogy első dühömben agyonvágjam, de ahhoz mégis túl közel, hogy egy szemhunyásnyit se tudjak aludni az éjszaka. Valamint egy rém falánk menyéttel, aki folyton a szendvicsek körül ólálkodott. A kipakolásnál újabb kínos meglepetések értek. Borotva, arcszesz, borotvahab rendben. Kár, hogy a pengésdoboz otthon maradt, így az egész kis szett mit sem ért. Amikor a vadászkésemmel sikerült szétvágnom az arcomat, felhagytam e meddő próbálkozással. S mintha a törölközőm is hiányozna. Hiába túrtam szét háromszor is a bőröndöt, csak nem lett meg. Az azonban felettébb meglepett, hogy az összecsukható horgászszéket elhoztam. A kreatív gondolkodás csodájaként viszont a törölköző-problémát a nagypárna huzatával sikerült áthidalnom. Igaz, így csak legutoljára mertem a fürdő közelébe merészkedni, hiszen sehogyan sem akaródzott egy szál párnahuzatba csavartan mutatkozni ismerőseim előtt. S mint legutolsónak, meleg víz csak a legritkább esetben jutott osztályrészemül. A csapatjáték már csak a kegyelemdöfés volt. Számháború a dzsungelben. A sörkert helyett a csalánerdő közepén kucoroghattam. Nesze neked a természet lágy öle! Barlangtúra. Jó, rendben. De amikor egy rémesen hosszú és szűk, valamint egy merő mocsok járaton kellett volna átkúsznom, elegem lett. Siránkoztam, hogy mindössze egy ruhám van, új életviteli koncepciómból kifolyólag, de ez senkit sem hatott meg. A leghatározottabban tiltakoztam; nem vagyok én vakond, kezicsókolom. De nem volt kibúvó, a csapatért mindent, így kúsznom kellett.
Tíz nap múlva a vasútállomáson a szüleim nem akarták elhinni, hogy a tetőtől talpig agyag borította, torzonborz alak én vagyok. Pedig én voltam.

Neumann Miklós
Győr, 2000. február 21-22.