Úgy vélem, hogy a GYŐRI PARAGRAFUS III. évfolyam 1. számában (1999. november) Karsai Dániel által jegyzett, vitaindítónak szánt cikket indokolatlan lenne azzal a poénnal elintézni, hogy a szerző legfeljebb 1 dollár 5 centet kitevő informáltsága (hiszen ha tíz félév alatt legfeljebb 1,5 dollár értékű ismeretanyagra tehet szert, a hét félévre ennyi jut) nem érdemli meg az általa felvetett problémák (és álproblémák) végiggondolását ill. a valós tények rögzítését. A cikk már címében azt állítja, hogy az egyetemi képzés - amúgy általában - rossz, sőt az "egyetemi" jelző után tett kérdőjel azt sugallja, hogy maga az egyetemi színvonal is megkérdőjelezhető, a győri jogászképzést pedig különösen sok negatív jelenség kíséri. Ezeket a sommás állításokat lényegében négy érvvel támasztja alá, melyből kettő inkább egyéni vélemény, a másik kettő viszont tényállítás. A vitaindító első része gyakorlatilag a jelenlegi egyetemi oktatás általános elveit, struktúráját és módszereit kérdőjelezi meg. Az első állítás ugyanis úgy szól, hogy a képzés során a jog gyakorlati részéről szinte szó sem esik, az egyetem jogtudósokat akar képezni, a gyakorlati tudást az egyetem elvégzése után lehet igazán megszerezni. Amint a szerkesztő hozzáfűzi, a hallgatók még további három évig maradnak quasi hallgatói státuszban, szemben az egyetemet végzett mérnökkel vagy közgazdásszal. A cikkíró által helyesnek vélt oktatási forma ezek szerint tehát valamely gyakorlatorientált, rövid oktatási időszakot igénylő képzési forma lenne. /Megjegyzem, hogy ilyen képzési formák már jó ideje funkcionálnak a felsőoktatásban, ámbár nagyon meglepne, ha a szerző ezekre, vagyis a felsőfokú szakképzésre (általában 4 félév), vagy a főiskolai oktatásra (általában 6 félév) gondolt volna/. Gyakorló jogászként, illetőleg oktatóként szerzett mintegy 35 évnyi tapasztalat alapján én homlokegyenest más nézetet vallok. Egyetemi tanulmányaimat a "proletárdiktatúra" időszakában folytattam, első gyakorló éveim az új gazdasági mechanizmus idejére estek, megértem a Biszku-féle visszarendeződést, a rendszerváltozást megelőző olvadást, a rendszerváltozással együtt járó 180 fokos fordulatot, s előtte állunk az európai jogrendhez való illeszkedés feladatainak. Bízva abban, hogy a jelenlegi joghallgatók körül a világ állandóbb lesz, s kevesebb lesz a társadalmi-politikai fordulat, s a jogrendszer is stabilabbá válik, a jogászoknak mégis készen kell állniuk a társadalmi viszonyok elkerülhetetlen és folyamatos változásainak követésére, s az egyetemi oktatásnak is meg kell felelnie annak a követelménynek, hogy a fejlődés új és új kihívásaira reagálni képes jogászokat neveljen. Ez pedig csak oly módon lehetséges, hogy - a széles műveltség felkínálása mellett - a jogtudományt, s nem a tételes jogot adja át a képzés a hallgatóknak. A jogásznak ugyanis olyan tudással kell rendelkeznie, amellyel az aktuális pozitív jogból az állandó elemeket képes kiszűrni, így a pozitív jog részletszabályait a maguk állandó változásában is kezelni tudja. Az egyetemi oktatás gerincét ezért az általános műveltséget adó tárgyaknak, valamint az egyes szak-jogágakon (stúdiumokon) belül azoknak az elveknek és technikáknak az átadása kell, hogy képezze, amelyek általánosak és időtállóak (amelybe beleférhet akár a középkori ispánok jogkörének áttekintése is). Ez persze nem jelenti azt, hogy a konkrét joganyag oktatása haszontalan lenne, sőt, két és fél évtizedes oktatói tapasztalatom alapján úgy látom, hogy a jogi alapstruktúráknak a hallgatókhoz való közvetítése és hallgatók általi rögzítése a konkrét jogintézmények révén történik meg igazán hatékonyan. Meg kell találni tehát a helyes arányokat, s annyiban egyet tudok érteni a vitaindítóval, hogy ezek optimális arányát a tanterv jelenleg nem tükrözi. A szerző súlyos problémának véli a számonkérés elhibázott módját, hiszen "év közben szinte semmi, aztán két hónap feszített tanulás". Ebben a rendszerben "az egyetemi képzés a ténylegesen átadott tudást tekintve a középiskolai képzés alatt van", vagyis a szerző szerint az egyes tanórákra felosztott tananyagnak a folyamatos számonkérése lenne a követendő út a felsőoktatásban is. Úgy tűnik, hogy legalább 45 centnyi tapasztalat hiányzik a szerzőnél ahhoz, hogy a számonkérés struktúráját ténylegesen meg tudja ítélni. Az egyetemi számonkérés lényege ugyanis az, hogy a teljes tananyag ismeretéről, annak belső összefüggéseiről kell az egyetemi oktatásban számot adni, melynek első lépcsőfoka a kollokvium, második lépcsőfoka a szigorlat, illetőleg a záróvizsga tárgyak esetében - akár hat félévnyi anyagot átölelő - államvizsga, végül pedig a tényleges gyakorlati tapasztalatok beépítése után a jogi szakvizsga. Ez a rendszer egészen más felkészülést, gondolkodásmódot és természetesen vizsgamódszert is igényel, mint az évközi feleletek "középiskolás fokon". A felvetett problémák harmadik csoportjául a győri oktatás speciális gondjait sorolja fel a szerző, nevezetesen, hogy hiányoznak az egyetem tárgyi feltételei, hiszen az oktatók (sic!) csak a tantárgy napjain vannak Győrött, tehát nem elérhetőek, s a jogi könyvtár sem igazán jól felszerelt, ezért az elmélyült és alapos kutatómunkához Budapestig kell utazni. Ezek valós problémák. Igaz tehát, hogy az oktató-hallgató közötti közvetlen kapcsolat a jelzett ok miatt korlátozott, s erre az sem lehet vigasz, hogy a társkarok oktatói létszáma és a hallgatók nagy száma ott sem teszi lehetővé azt a közvetlen munkakapcsolatot, amelyre a felsőoktatásnak épülnie kellene. És igaz az is, hogy a szakkönyvtár meg sem közelíti az Országgyűlési vagy az Egyetemi Könyvtár gazdagságát. Ez valamennyi nem budapesti egyetem gondja, s a megoldást csak az elektronikus hozzáférés lehetősége fogja - remélhetően nem a távoli jövőben - enyhíteni. Szakkönyvtárunk védelmében azonban azt mindenféleképpen rögzíteni kell, hogy valamennyi Magyarországon hozzáférhető szakfolyóirat jár a könyvtárba, s az Európai jogi dokumentumok szempontjából is gazdagnak mondható. A tárgyi feltételeket összességükben áttekintve - szemben a vitairat sommás megállapításával - a győri helyzetet a magyar átlagnál jelentősen jobbnak kell megítélni: a győri képzési hely talán az egyetlen a felsőoktatásban, ahol a tantermi kapacitás megfelel a hallgatói létszámnak, rendelkezésre állnak a szemináriumi termek, amelyek a kiscsoportos foglalkozásokhoz szükségesek, a diákotthoni elhelyezés aránya nem rosszabb az országos átlagnál (szemben a budapesti lehetőségekkel), a hallgatók sportolására, étkezésére megfelelő létesítmények állnak rendelkezésre, stb. Végül - a javaslatok között -bújik meg a negyedik állítás, mely szerint a gyakorló jogász számára nélkülözhetetlen ismeretanyag amiatt sem jut el a hallgatókhoz, mert nem kötelező a gyakorlatokra járni, s hiányzik a nyelvoktatás és a retorika a tantervből. (A szerkesztő ide vonatkozó megjegyzése szerint ezekkel a megállapításokkal egyetért). Ezzel szemben a helyzet a következő:

- A tantervben - és a valóságban is - a győri képzésben a gyakorlati foglalkozások száma jelentősen több, mint a budapesti képzési helyen, amit a kisebb hallgatói létszám tesz lehetővé. A gyakorlatokat jellemzően gyakorló jogászok tartják, a tantárgyprogramok alapján gyakorlati ismereteket átadva (Ha a jelenlétet az oktatók nem ellenőrzik, bizony megszegik a TVSZ-t ).

- A hallgatókkal a jogi nyelv használatát a másutt jellemző írásbeli vizsgák számának redukálásával, vagyis a (szóbeli) kollokviumok magasabb számával próbáljuk meg elősegíteni.

- Halmai és Papp tanár urak "Közjogi disputa" címmel, Hack Péter tanár úr pedig "Retorika" címmel tart olyan foglalkozásokat, amelyeket a cikkíró feltehetőleg nem látogatott, s melyek funkciója a tudományos igényű írásbeli munka, illetőleg a jogász szóbeli kifejezésmódjának fejlesztése. (A tárgyak az órarendben szerepelnek).

- Szemben a többi jogi karral, a nyelvoktatást ingyenesen és óraszám-korlát nélkül igénybe vehetik azok a hallgatók, akik az első héten veszik a fáradtságot, és feliratkoznak azokra a hirdetőtáblákra kifüggesztett listákra, amelyek az angol, német, francia, orosz, ill. olasz nyelvi kurzusok felvételét teszik lehetővé. Aki pedig a japán jogi nyelvben kíván elmélyülni, azt az országban egyedül a győri képzési helyen teheti meg Kállay tanár úr japán jogi kurzusán.

A "közírók" bevált trükkje, amikor valamely megnyilatkozás kapcsán abból vonnak le - gyakran sanda szándékkal - következtetéseket, hogy a szerző miről nem írt, tehát milyen gondolatokat rejteget. Ha szabad - sanda szándék nélkül - én is élek ezzel a technikával, s jóérzéssel következtetem ki a szerző hallgatásából azt, hogy a képzés színvonalával, különösen pedig az oktatói kar összetételével kapcsolatosan nincsenek alapvető kritikai észrevételei. A vitaindító érdemi elemeire ennyit és ennyiben tartottam szükségesnek reagálni, megjegyezve azt, hogy a Paragrafus további számaiban szívesen tesszük közzé az oktatás fejlesztésére vonatkozó elképzeléseinket, javaslatainkat. Szóvá teendőnek tartok továbbá az előző érdemi elemek mellett még két olyan jelenséget, amelyek inkább szemléletbeli, talán etikai jellegűek. Az egyik a tények tiszteletének követelménye, még akkor is, ha egy vitaindítónak valóban vitára ingerlőnek, esetenként sarkosan fogalmazónak, néha provokálónak kell lennie. Ez a törekvés nem vezethet azonban a tények szabados kezeléséhez. A másik "az érted haragszom, nem ellened" követelménye egy olyan kiadványnál, amely arról a közösségről szól, melynek a szerző részese (sőt haszonélvezője). A diáklap szerzője nem veheti fel az előkelő idegen pózát, s azt sem feledheti el, hogy kifelé, az egyetem falain kívülre is van üzenete az általa leírtaknak. Ha ez az üzenet valótlan elemeket hordoz, az egész közösség (beleértve a meggondolatlan szerzőt is) viseli az ebből származó hátrányokat, az intézmény megítélésének romlását, amely a támogatások elapadásához, a hallgatók elhelyezkedési esélyeinek csökkenéséhez, a diploma értékének devalválódásához (esetleg 1,5 dollárra) vezethet.

Összességében azonban a vitaindítót - pontosabban a vita megindítását - hasznosnak vélem, és remélem, hogy minél többen szólnak hozzá az egyetemi képzés jelenéhez, s szolgáltatnak hasznos adalékot a jövőt meghatározó reformokhoz.

Szalay Gyula



	Hány dollárt ér az egyetemi diploma?