Jób könyve 40.5
  - avagy a statisztika apológiája -
   
Ezen apológia megírásához Janus segítségét kérem!
Mély fájdalommal tölti el szívemet az a szomorú tény, hogy még a mi ártatlan - tisztaszívű közösségünkben is meggyökereznek a rosszindulatnak eltaposhatatlan magvai. Akár szótlanul át is léphetne ezek felett az ember anélkül, hogy ügyet vetne rájuk. Most azonban elérkezettnek látom az időt, hogy tükörbe pillantsunk, és mélységes bűnbánatot gyakorolva rehabilitáljuk azt, akivel szemben valótlan tényeket híresztelünk, és aki felett igaztalanul ítélkeztünk. Hiszen ha egy jogász visszapillant azokra a napokra, amikor először szembesült a felsőoktatás rideg, embert próbáló légkörével, semmi kétség, hogy az első szívet melengető élménye a statisztika előadásokhoz fűződik. Még most is látom magam előtt amint barátságosan emberséges mosolyával bátorított minket, megelőlegezve azt a korántsem megalapozott bizalmat, amelyet a reáliákhoz fűződő tudásunkba vetett. Ez a jelenség még annak ellenére is elementáris erővel hatott ránk, hogy tisztában voltunk azzal a ténnyel, miszerint a felsőbb évesek himnuszokat zengnek róla, és hogy már a Legfelsőbb Bíróságig jutottak azon követelésükkel, miszerint ezen tudománnyal tíz szemeszteren keresztül szeretnének foglalkozni. Állítólag voltak olyan felvetések is, melyek javasolták intézményünk nevének megváltoztatását, de sajnos nem sikerült elérni, hogy az ELTE Statisztikológiai --és Jogtudományi Karának nevét viselhessük. Azon sem csodálkozom, hogy számtalan, eredetileg szilárd jogászi meggyőződéssel felvértezett hallgató az első szemeszter után döbbent rá élete értelmére. Kijelentkezve a jogi karról, egy valódi hivatást választva lettek statisztává. Mitológiai mélységekig hatolt az a dogma (-tika, szülőatyja: Dr. F. J.), melynek tételei szerint a statisztika tudomány művelői a reinkarnáció során a brahmana kasztba kerülnek, egy univerzális paradigmaváltás során. Elnézést kérek mindenkitől, akit e rövid eszmetörténeti kitérővel untattam, és valójában eltértem munkám eredeti céljától. Óriási fájdalmat okozva magamnak, mely már a mazochizmus határait döngeti, a köz elé tárom a blaszfémikus vádakat. Kezdve az egyik legalaptalanabbal, mely szerint az órát csak fordítógép segítségével lehet megérteni. Hogy vagdalózhatnak ilyesmivel, amikor áldott tanár urunk figyelme még arra is kiterjedt a kezdetek kezdetén (amikor még csak találgattunk, hogy mire is lehet használni azt a más, komolyabb képzésben részesülő szakok által számológépnek nevezett csodaszerkezetet), hogy nekünk, dinnyefejű jogászoknak hosszas elméleti bevezető után gyakorlatban is demonstrálja, hogy a piros gombbal hogyan kell üzembe helyezni azt a furmányos ördögi masinát. Ami a verbális érthetőséget illeti, tanár urunk messze túlszárnyalta még a képzeletbeli határokat is, melyekről a kis Kazinczy csak álmodhatott. Barokkos pompával ékesített mondatai, melyek bár néha merész, és számunkra (tudatlan lurkóknak) érthetetlen képzettársításokat tartalmaztak, Rimbaud és Baudelaire világában igazi elismerésre találtak volna. Az a művészeti csoda, mellyel a ragokat kezeli, szétfeszíti nyelvünk dogmatikus kereteit, és új horizontokat nyit a nyelvújítás honában. Alaptalanul érte támadás mesterünk aritmetikai képességeit is, hiszen még ha a bonus pater familias diligentiájával végezné valaki ezen műveleteket, akkor sem lenne elvárható, hogy egy öttagú, maximum két helyiértéket magában foglaló számsort tízes nagyságrendű tévedés nélkül össze tudjon adni. Ezt a követelményt csakis a butuska jogászhallgatókkal szemben kötelező támasztani a vizsga során, és jogosan irreleváns teljes mértékben mennyire logikus a számolás során a gondolatmenet, ha nem stimmel a végeredmény, hát bukjon meg a lusta disznaja. Egyes szemtelen egyedek a reklamálásig merészkedtek, olyan aljas indokkal, miszerint pontszámuk az egy jeggyel magasabb kategóriába tartozik. Hála Istennek tanár urunk nem esett kétségbe, pillanatok alatt talált néhány abszolút módon jogosan levonandó pontot, így megkímélte a reklamálót a jegyátjavítási procedúrától. Tanár urunk átvállalta a római jogi tanszéktől azt a nemes feladatot, hogy a nem jogi karra való veszélyes elemektől megtisztítsa intézményünket. Bár fájó szívvel, de bevéste megannyi pernahajdernek akár kétszer háromszor is a legegyenesebb osztályzatot, szívélyesen hozzásegítve ezzel őket a hét UV eléréséhez, és egyben a búcsúzáshoz is. Kritizálták még páratlan humorérzékét is, melyet csak egy példával szeretnék cáfolni, amely magáért beszél: az egyik feladat megoldása során tanár urunk tréfásan megállapította, hogy a vizsgálat alanyául vett jogász-hallgatókat akár más állattal is lehetne helyettesíteni, melyen mindannyian jóízűen kacagtunk. A tanár urunkat körüllengő misztikus légkört még fokozza az a rejtély, amire még senkinek nem sikerült fényt deríteni, mégpedig az, mit is jelenthet áldott jó neve előtt az a két kis betű. Igazából nem értem annak a társamnak az elkeseredését, akinek miután kedvesen mosolyogva tanár urunk (a drága) beírta egyesét, olyan ötletei támadtak, melyek a Btk. 166 --167 - 170. §. -ba ütköznek. Azonban a Biblia olvasgatása során úgy éreztem, hogy megtaláltam a választ ezen kérdéskörre. Azt hiszem tanár urunk is tisztában van azzal, hogy azok a dinnyefejű jogászok, akiknek sikerült átvészelniük tantárgyának nemes akadályait, előbb - utóbb felelős beosztásba fognak kerülni, és égnek majd a vágytól, hogy viszonozhassák azt a mérhetetlen emberséget - szeretet, amit a statisztika oktatás során kaptak. Engedtessék meg, hogy idézzek igen csak szegényes vénámból (mely alig nevezhető irodalminak) egy idevágó passzust: "Megbocsátani és felejteni annyi, mint becses tapasztalatokat az ablakon kidobni." (Schopenhauer)

Tisztelettel és szeretettel: Németh Tamás