A jogtudomány fellegvárai
	- Heidelberg -

Időszámításunk előtt 550 000 évvel "Heidi", a szőrös ősember megállt a Neckar folyó partján, ahol a víz két festői hegyoldal között tört utat magának. "No, itt meglepem az utókort egy ősnémet őstelepüléssel"-gondolta magában, s kőbaltájával megtette az egyik első emberi "kapavágást" Európa földjén. A következő ötlete valószínűleg egy Jogi Ősegyetem felállítása volt, de mivel ennek létrehozása igen kemény feladat (mi csak tudjuk, nem?), inkább úgy döntött, hogy kihal és sípcsontjának 1907-es megtalálásáig már nem játszott jelentősebb szerepet Heidelberg életében… A Schnellbahn vasúti kocsijának légkondicionált fülkéjében, az útikönyv fölött bóbiskolva alig vettem észre, hogy megérkeztünk. A panoráma üveges "Enterprise űrhajó" -pályaudvarra lépve azonban egyből megpezsdült az élet körülöttem. Egy csoport japán egyetemista közt evickélve végre nekivághattam a fülledt nyári délutánnak, hogy felfedezzem magamnak a várost, melyről már oly sokat olvastam. Az első benyomások enyhe csalódással töltöttek el. Itt és most valahogy nem a megszokott "egyennémet" C&A és Kaufhalle áruházakra, zajos forgalomra, parkokban csövező újfasisztákra (akik a legújabb trend szerint idomított patkányukat sétáltatták) számítottam. Én érintetlen középkort akartam, kalapos polgárokat és posztókabátos jurátusokat szűk utcákon és ódon könyvtárakban. Velük egyelőre nem találkoztam, de a folyó felé közeledve lassan kijutottam a fullasztóan modern épülettömbök közül. Egy híd közepén állva végre megcsodál-hattam és lefotózhattam a világ egyik legszebb fekvésű óvárosát. Az erdőkkel és szőlővel borított hegyoldalakon mára magasra ka-paszkodott a város, ám a vidéket mégis csak a még romjaiban is impozáns, XIII. sz-i vár uralja. Lent a völgyben a gátrend-szerekkel megszelídített Neckar olyan szelíden folyik, hogy sodrása az igen népszerű kis vizibi-ciklikkel is legyőzhető. Aki nem ismeri, nem is hinné: pár kilométerrel lejjebb a Rajnába ömölve több száz tonnás megrakott uszályokat táncoltat meg könnye-dén! A túlpartra érve elegáns villasor mellett visz az út. Kovácsoltvas kapuk mögött lakni Németországban is előkelőnek számít. Az egyik legszebb épület kapuja fölött szerény réztábla tudatja, ez itt a "Heidelberg College". Hát, bár nem a SZIF VI. emelete, azért megjárja. Igaz az itt tanulók között nem ritka uralkodócsemeték és ifjú kékvérűek igényeit is szem előtt kell tartani. Az "Öreghíd" gömbölyű kövein végigsétálva, kettős kaputornyok alatt jutunk ki az óváros szívében fekvő piactérre: A barokk és reneszánsz polgárházak többségének alagsorában kávéházak, vendéglők kínálják a helyi speci-alitásokat. Az oszlopokon, kapukon mindenütt latin nyelvű emléktáblák örökítik meg a város gazdag történelmét. Egy részükkel elboldogulok, na de hát 6-7 sor összefüggően, vesszők és pontok nélkül?! Hova ez a nagy sietség? Esküszöm, olyanok, mint egy végrendelet. Lelki szemeim előtt Szemánné tanárnő bánatosan ingatja fejét, konstatálva, hogy ismét beváltottam a hozzám fűzött negatív reményeket latinbéli előmenetelem-mel kapcsolatban. (Hiába. Sok hic-hac-hoc semmiért!) A várba felkapaszkodni igazi alpinista élmény, de megéri. Hosszú felvonóhidak, több méter vastag várfalak mesélnek azokról az időkről, amikor egy belépőjegy még édeskevés volt a bejutáshoz. Az ország más erődjeihez képest, hozzá nem voltak túl kegyesek az égiek. Sétám során alig találtam ép épületszárnyat, annak ellenére, hogy újjáépítésével a mai napig próbálkoznak. A Harmincéves háború során német fejedelmek, az örökösödési háborúban a franciák, 1623-ban a svédek dúlták fel, kardélre hányva a város lakóinak ľ-ét. Az újjáépítés alatt álló részeket 1537-ben és 1764-ben óriási villámcsapás égette porig. A meghasadt tornyok és bástyák között ma zöld kertek virítanak, szökőkutak csobognak, már rég nem neheztelve a körülöttük ejtőző francia és svéd turistákra. Szélesre tárt kapuk invitálják az elragadtatott japán és dél-amerikai vendégeket a féltve őrzött tárgyi emlékek közé. A kastélyban található Gyógyszerész Múzeumot inkább kihagytam, hogy mielőbb találkozhassak a vár pincéjében Perkeo-val a híres borkóstoló manóval, aki a legenda szerint ma is őrzi a választófejedelem borát. Itt látható a világ két, talán legnagyobb fa boroshordója: A XVII. sz-i 125000 literes és az 1751-ben készült 222000 literes óriás, melynek tetejére egy lépcsőn bárki felsétálhat. Aki belefáradt a sétába, fogas-kerekűvel mehet tovább a hegyi kilátóba, vagy alászállhat ismét a városba. Én is útra keltem, hogy megkeressem eredeti úti célomat: AZ EGYETEMet! AZ EGYETEMI NEGYED 1386-ot írtak, amikor I. Ruprecht választófejedelem tervbe vette egy jogi egyetem felállítását. Ez Prága és Bécs után a német nyelvterület harmadik, a mai Németország területének első ilyen intézmény volt. A humanizmus egyik német központjának számító városban akkoriban több szétszórt épületben zajlott a tanítás. A VI. Orbán pápa engedélyével megkezdett oktatást maga a híres Magister Marsilius vezette. Korabeli szokásoknak megfelelően I. Ruprecht kiváltságo-kat adott a városi és egyetemi polgárságnak, melyeket minden év november 1-én a Szentlélek-templom szószékéről hirdetett ki, erősített meg. Ezzel biztosította a tanárokat, diákokat és kereskedőket védelméről, vám- és adómentességükről. Így aztán már az első évtől több mint 500-an tanultak Heidelbergben. A mai főépület helyén már 1581-től állt az "Ősegyetem", majd 1591-től a Collegium Casimiranum. Az "Uni" rohamos fejlődését azonban jóidőre megállították a vallásháborúk. A várossal együtt az iskolák is elpusztultak, olyan mértékben, hogy azokat Károly Frigyes bádeni grófnak 1805-ben újra kellett alapítania. Első és második alapítójának nevét viseli azóta is az Universität Ruperto Carola. Ma közel 30 000 (!) beiratkozott hallgatója van, akik 9 fakultás közül választhatnak. Az újabb szakok mára Neuenheimer Feldbe települtek át, csak a humán tudományok maradtak a piactértől nem messze álló 2 épületben. Az Egyetem tér alighanem a város legnyüzsgőbb pontja, tele fiatalokkal, utcai zenészekkel, mutatványosokkal. A környező jegyzet- és könyvesboltokat ajánlom minden könyvbarát és -gyűjtő figyelmébe. Ha össze akarom hasonlítani egyiküket a mi győri jegyzet-boltunkkal, elég annyit mondanom, az ajtó felett szerény tábla hirdeti: "Alapítva 1632". Az első egyetemista diszkotéka, azaz disco kicsit később 1907-körül nyitott, ha jól emlékszem. A sokfelől idesereglett diákok kedvelt panzióin és vendéglőin különböző nemzetek zászlói lengenek. A legősibb és leghíresebb "Studenten-lokal" -ok a " Sepp'l" és a "zum Roten Ochsen" szinte eredeti állapotukban maradtak fenn. Az egyetem mögötti területen állt 1693-ig az a kolostor, amely menedéket nyújtott Luther Mártonnak, hogy tanait befejezhesse. Maga a régi Egyetem cseppet sem hivalkodó hófehér falaival és barokk óratornyával. Díszes portálja előtti szökőkút tetején a tartomány jelképe, oroszlán ágaskodik. A jelenlegi barokk külső az 1712-28-as utolsó átépítés-sel jött létre. Igazi ékessége az aranyozott, fa kazetták-kal díszített, az egyetem történetének 500 évét bemutató festményekkel ékesített aula. Valahol min-den jogász álma, hogy egyszer ilyen helyen adják kezébe a pecsétes okle-velet.. A látogatók másik kedvence az egy utcányira található "Karcer", amely 1712-1914-között szolgált a rendszabályok ellen vétő hallgatók fogdájául. Ebben a rendhagyó múzeumban egykor sok diák üldögélt "iszákosság", "éjjeli csendháborítás", "rendbontás" miatt a cselekmény súlyától függően, akár 2-4 hétig. Ebből az első 3 nap volt csak nehezebb, mert ekkor kenyéren és vízen kellett élniük. A későbbiekben már kaphattak csomagot, megláto-gathatták "rabtársaikat" és kime-hettek az előadásokra is (bár, ez utóbbival ismeretlen okból jóval kevesebben éltek…). A német Nyilas Misik unaloműzésképpen vízfes-tékkel és gyertyakorommal üzene-teket, rajzokat készítettek celláik falára, melyeket "Grand Hotel"-nek, "Sanssouci" -nak kereszteltek el. A jogi kar az Egyetem tér déli oldalán található "Új Egyetemen" kapott helyet. Ez a modernebb és kevésbé tetszetős épület 1928-ban amerikai adományból épült fel. Elkészültekor "a Tudomány élő szellemének" ajánlották, melyet a nemzeti szoci-alisták "A Német szellemnek" -re javí-tottak át, s a felirat csak 1945 után került kijavításra. A puritán épület két fő ékessége a bejárat felett őrködő Pallasz Athéné- szobor s az ügyes hozzáépítéssel az épület részévé vált "Hexenturm", a boszorkánytorony, mely 1380-ban épült, s női rabok tömlöceként szolgált, ma pedig az egyetem I. világháborúban elesett diákjainak emlékhelye. Az épület ott-jártamkor, augusztusban is nyitva állt, így volt alkalmam körülnézni a jogi kar hirdetői és tablói tájékán. A megpályázható külföldi ösztöndíjjak közül, épphogy csak a Marsra szóló hiányzott, Oxford és a Yale után ott díszelgett a budapesti ELTE is.. Miután körülnéztem, a Szeminárium utca felé vettem az irányt, mely szintén bővelkedik látnivalókban. Itt áll a Collegium Academicum, amit a Jezsuiták emeltek. Gimnáziumból lett egyetemi könyvtár, 1876-ig itt működött az egyetemi klinika is, az egykori diákszállók helyén pedig egyetemi igazgatási épület működik jelenleg. Egyébként a belső negyed szinte valamennyi épülete tucatnyi funkciót és gazdát cserélt a századok során. A jezsuita gimnáziumtól keletre áll a mediterrán jellegű "Palazzo" egykori bírósági épülete. Aki elfáradt az egész napos városnézésben, leülhet bármelyik köztéri szökőkútnál, élvezheti a város nyitottságát, vidámságát. Úgy érezheti magát, mint Goethe, akit "szerettek itt, s aki szeretett itt". Bármerre járj a városban, szinte minden ház hasonlóan nagyhírű ven-dégeket, vagy szülötteket mondha-tott lakójának. Olyan személyiségek emlékszobáiba nézhetünk be, mint Max Weber, Max Wolf, Friedrich Ebert, az orvos Czerny, vagy a filozófus Karl Jaspers. A tárgyi emlékek azért maradhattak fenn ilyen mennyiségben, mert a rátermett heidelbergieknek sikerült 1945-ben szinte sértetlenül átadni a várost az amerikaiaknak, akik itt rendezték be európai katonai főhadiszállásukat. Így őriztek meg a biztos pusztulástól olyan kincseket, mint az itt őrzött, ma is megtekinthető Minäsänger versek Valter von der Vogelweide-től (lásd elsős gimnáziumi irodalomkönyv!), vagy a harmincéves háborúban elhurcolt, s a Vatikán által visszaadott "Bibliotheca Palatina". Hölderlin kéziratait is láthatjuk, akinek emléktáblája a hegyoldalban fekvő "Filozófusok kertjében" található. A városnak még csak töredékét sikerült bejárni, de vonatunk már benn áll a pályaudvaron. Végezetül belépünk még egy korsó sörre a hűvös pincék egyikébe, gondosan dobozolva az elfényképezett tekercseket. Felfedező utunk sikeres volt, s a felfedezni valókból maradt az utánunk jövőknek is. Heidelberg varázsáért nem kell aggódnunk: méteres várfalaival még sokáig őrzi, változó világunk megújuló rohamaival szemben, mindenfajta tudomány szeretetét és tiszteletét. Ahogy kifut velem az esti vonat, még eszembe jut a Homo Heidelbergensis, aki biztosan még mammutbőr hátizsákjában hozta el erre a helyre azt, amit más helyekre talán a tudományosan előkészített akkreditáció sem fog jóideig: A Tudomány élő szellemét… Kulcsár Gábor