Valószínűleg minden magára valamit is adó közép-kelet-európai szocialista-szociáldemokrata párt odaadná a fél karját, ha Tony Blair, Gerhard Schröder vagy Viktor Klima formátumú személyiség lenne a vezetője. Az MSZP például már másfél éve kutatja soraiban a brit miniszterelnök magyarországi reinkarnációját, de még Orbán Viktor hivatalba lépését is úgy nyugtázta a párizsi Le Figaro: jobboldali Tony Blair. Az utóbbi időben azonban mindannyiuknak meggyűlt a baja a konzervatív ellenzékkel, sőt előretört a szélsőjobb is. Mit kínáltak a baloldal nyugat-európai reneszánszában élenjáró pártok, és miért fordul el ettől a választók egyre jelentősebb része? Erre próbálunk - szerény eszközeinkkel - választ keresni.
A harmadik utas politika kiskátéját Tony Blair és Gerhard Schröder alkotta meg tavaly, amikor közösen kiadták "Az európai szociáldemokraták útja előre" című deklarációt. Ebben kísérelték meg politikájuk elvi alapvetésének megmagyarázását, azaz Anthony Giddens, Ulrich Beck és Ralph Dahrendorf elméleti munkásságának a gyakorlatba való leképezését.
Az újbaloldali politikát vallók megkíséreltek választ találni a globalizáció által támasztott kihívásokra, amelyekre szerintük már nincs érvényes megoldási javaslata sem a jobboldalnak, sem pedig a hagyományos értelemben vett baloldalnak. Legfontosabb felismerésük az volt, hogy nem tartható fenn tovább a jóléti állam koncepciója, mert ez elke-rülhetetlenül az állam ela-dósodásához vezet. Az ala-ptétel tehát teljesen ellentétes a klasszikus szociáldemok-rata kiinduló-ponttal.
Tételesen vizsgálva a konkrét programpontokat, az alábbiakat emelhetjük ki:
- új politika, amely közvetlenül eléri az embereket
- az állam, a piac és a civil szféra új kapcsolata
- társadalmi beruházások: oktatási és infrastrukturális fejlesztések
- kockázat és biztonság egyensúlyának megteremtése
- ökológiai modernizáció
- transznacionális kezdeményezések
- a hatalom decentralizálása
- személyes felelősség és közösségi szellem
- foglalkoztatási programok
Mindezekkel a következő célokat kívánják elérni:
- kis állam
- esélyegyenlőség
- nemzeti tőke fellendülése
- munkanélküliség csökkenése
- egyéni felelősség megteremtése
- a tőke fellendülése által indukált munkahelyteremtés
- a költségvetési egyensúly biztosítása
- államadósság csökkentése
- A hangzatos célokat azonban kritika is érte. Ralph Dahrendorf szerint a fentieket a konzervatív kormányok is összhangba tudják hozni elveikkel, és e tekintetben nem sok különbözteti meg a munkáspárti angol Blair és a konzervatív spanyol Aznar politikáját. Margaret Thatcher neoliberalizmusa óta amúgy sincs értelme beszélni jobb- és baloldali gazdaságpolitikáról. A szocialisták is tudathasadás nélkül vallották a liberális Keynes közgazdasági modelljét.
További visszásságot jelent, hogy a deklaráció gyakorlatilag a szabadság fogalma nélkül dolgozik, amelyet a készítők nem illesztettek bele a technokratikus rendszerbe. Dahrendorf szerint a harmadik út olyan felülről irányított reformfolyamat lesz, mely döntési mechanizmusaiból kirekeszti a társadalmat.
Ma már az idő igazolja vagy cáfolja a szándékok helyességének kérdését. A konkrét példák illusztrálják a program érvényesítésének menetét, illetőleg annak helyi sajátosságait.
A brit Munkáspárt 1997-ben tizennyolc éves szünet után alakíthatott újra kormányt. Az 1979-es nagy vereség óriási változásokat indukált a labour-párt programjában: már 1980-ban megígérték, hogy hatalomra kerülésük esetén haladéktalanul kezdeményezik a skót és a wales-i autonómia megvalósítását. Ez önmagában sokáig nem hozta meg a sikert, a választási győzelembe azonban kódolta a majdani problémahalmazt.
Kétségkívül történelmi pillanat volt az, amikor tavaly májusban a skót és a wales-i választók az urnákhoz járulhattak, hogy több évszázad után először önálló parlamentet válasszanak maguknak. A szimbólumok iránt nem érzéketlen angolok visszaadták a skótoknak a koronázási jelvényeket, melyeket büszkén mutogatnak azóta az edinburgh-i várban. A skótoknak egyébiránt új parlamentet kell felhúzniuk, tekintettel arra, hogy a középkori gyűléstermek a modern funkciók ellátására alkalmatlanok. Az új épület a királynő skóciai rezidenciájának, a Holyrood Palace-nak a közelében lesz. (Talán ez is egy szimbólum.)
A zöld út, amit London az autonómia-törekvéseknek adott, kiszabadította a szellemet a palackból. Gyakorlatilag életre galvanizálta az előző választás óta vegetáló konzervatívokat, de a legmeglepőbb az, hogy a politikai artikuláció szintjén mindig gyenge nemzeti-nacionalista pártok látványosan előretörtek.
A két választás eredményét tekintve elmondható, hogy a Munkáspárt erejéből ugyan futotta arra, hogy magabiztosan megnyerje a választásokat, de csupán relatív többséget szerzett, így - a brit politikai rendszerben szokatlan módon - koalíciós kormányzásra kényszerült. (A liberális demokratákban találtak partnerre.) Mindkét helyen azonban - óriási meglepetésre - a második helyre futott be a programjában a függetlenséget felvállaló két párt, a Skót Nemzeti Párt, illetve a Plaid Cymru. A toryk pedig, akik 1997-ben például egyetlen mandátumot sem szereztek Skóciában, mindenhol megszerezték a harmadik helyet. (Wales hagyományosan munkás kerületei is áldozatul estek a jobboldali-konzervatív előretörésnek.)
Pedig nem kevés, amit a két ország újdonsült parlamentje kapott Nagy-Britanniától. A külügy, a hadügy és a rendvédelem kivételével minden lényeges kérdésben dönthet ezután Edinburgh és Cardiff, bár a költségvetés sarokszámait ezután is London határozza meg. (Meg kell jegyezni, hogy a skót lobby erősebbnek bizonyult a wales-inél, ők lényegesen több jogosítvánnyal rendelkeznek.) A skótok mégis vérszemet kaptak, és azzal érvelnek, hogy a hagyományos skót bevételi forrásokra alapozva - halászat, idegenforgalom és nem utolsósorban az északi-tengeri olajkincs - gazdaságilag erősebb önálló Skóciát lehetne teremteni, mint amilyen az egyedül maradó Anglia.
Blair kormányfőnek főhet a feje. Nem elég, hogy a globalizációs folyamat előrehaladtával erősödnek az angol "splended isolation"-t féltő belső ellenzék szirénhangjai, még a függetlenség gondolatával eljátszogató államok problémájával is szembe kell néznie. Ez a politika már most, a skót és wales-i választásokon is szavazatvesztést eredményezett, pedig ők a Munkáspártnak köszönhetik az autonómia-folyamat beindítását. Mi lesz így a következő általános választásokon, hisz az angolok nem feltétlenül örülnek testvéreik - akiknek évszázadokon keresztül a vérében gázoltak - nacionalizmusa reneszánszának.
Gerhard Schrödernek nincsenek nemzetiségekkel kapcsolatos problémái, hacsak az osszi-vesszi ellentétet nem nevezzük cinikusan annak. Az egyesülés eufóriája és minden problémája ugyanúgy a Kohl-kormány öröksége, akárcsak az 1500 milliárd márkás német államadósság. Az ezzel való - igencsak sürgető - szembenézés teljes mértékben meghatározza a Schröder-kormány mozgásterét.
Az SPD-nek 1982 után 1998-ban nyílott lehetősége a kormányzati pozícióba való kerülésre. Bár hosszú idő óta nyilvánvaló volt, hogy Kohl személyével szemben csak az alsó-szászországi sikerkovács, Schröder indulhat eséllyel, 1990-ben mégis a későbbi szürke eminenciás, Oskar Lafontaine, 1994-ben pedig a színtelen Rudolf Scharping volt a szociáldemokraták kancellárjelöltje. Ők hozták is a tisztes vereséget.
1998-ban Schröder nagy ambíciókkal vágott neki a teendőknek. Ekkor azonban még nem ő volt az SPD elnöke, hanem Lafontaine. A királycsináló maga akarta a háttérben összefogni a szálakat, amit a gazdasági csúcs-minisztériummá átszervezett pénzügyminisztérium élén vélt megvalósítani. Ezzel hónapokra megakadályozta Schröder "Neue Mitte"- politikájának megvalósítását.
A kancellár belenézett az államkincstárba, és észlelte, hogy a stabilizációs csomag nem tűr halasztást. Ugyanazt a neoliberális gazdaságpolitikát akarta megvalósítani, amit a szintén baloldali Blair. Lafontaine azonban gyökeresen más nézeteket vallott: ő egy valódi szociáldemokrata, a jóléti állam kritériumának megfelelő pénzügyi politikát tartott kívánatosnak. Hangsúlyozni akarta az állam elosztó szerepét, kifejezetten bőre eresztette a gyeplőt. Terveiben szerepelt az adómentes jövedelem alsó határának csökkentése, a drasztikus adócsökkentés, a munkanélküliség leszorítása 4 millió fő alá, ezzel párhuzamosan a vállalkozók és a nagytőkések gazdasági szerepének szűkítése. Schröder és Lafontaine teljesen ellentétes irányba húzták a kormányrudat, így lényegében nem történt semmi.
Márciusban a helyzet tarthatatlanná vált. Lafontaine belátta, hogy Schröder erősebb is, népszerűbb is, így lemondott. Hans Eichel személyében 24 órán belül új embert talált a posztra Schröder, aki végrehajtotta a programot. (Az első körben 30 milliárd márka lefaragását látja szükségesnek a költségvetésből.) Az eredmény kettős: a tőzsde megkönnyebbülten sóhajtott fel (a DAX, a frankfurti tőzsde árfolyamait összegző részvényindex Lafontaine lemondásának hírére 4800-ról 5100 százalékpontra nőtt), a nagyvállalatok és az ipari-gazdasági tényezők úgy érezték, megszabadultak "Európa legveszélyesebb emberétől". A tőkebeáramlás újfent megindult. Ugyanakkor viszont a stabilizációs program következtében az SPD elvesztett hat tartományi választást, a keleti tartományokban szinte a jelentéktelenségbe hullott vissza, mert ott még az NDK kommunista utódpártja, a PDS is keményen megverte a CDU fölényes győzelme mellett. Új elemként megjelent a tartományi gyűlésekben a DVU (Deutsche Volksunion), a radikális jobboldal szószólójaként.
Bonyolítja a helyzetet, hogy az SPD most egy olyan megszorító gazdaságpolitikára kényszerül, melyet éppen baloldali ellenzékként fúrt meg. Theo Weigel volt pénzügyminiszter (CSU) megígérte, hogy a parlamentben minden restriktív kormánypárti törvényjavaslat alkalmával bekiabál: "Amikor mi beterjesztettük, miért nem fogadtátok el?!" (Talán ez lehet az oka annak, hogy Schröder egyáltalán nem mutogat ujjal Kohlra.)
Schröder mindenképpen végigviszi a csomagot, bár ezt veszélyezteti a Bundesrat (felsőház) erőviszonyainak átrendeződése. Hogy ideológiai alapot teremtsen, Blairrel együtt lefektette az ún. szociáldemokrata chartát, de ez nem javította pozícióit. Mindenesetre a miniszterelnök már nem mer nyilvánosan szivarozni, mert ez a polgárias allűr zavarja a baloldali választókat. Nem mer pózolni többé a Lifestyle magazin címlapján sem, amit azonban megtett Wolfgang Schäuble, a CDU elnöke, csak hogy borsot törjön Schröder orra alá.
Az SPD számára ebben a helyzetben valóságos "deus ex machiná"-t jelentett a CDU pártfinanszírozási botránya. Ez először is átrendezte a politikai erőviszonyokat (megnyugtató szociáldemokrata előny), elterelte a figyelmet, végül pedig megszüntette a CDU bírálatának erkölcsi alapját. Schröder - ha a botrány végiggyűrűzik, és a CDU-t gazdasági csődbe kergeti - gyakorlatilag újra ellenfél nélkül nézhet a jövőbe.
Látszólag a legmegmagyarázhatatlanabb Viktor Klima esete Haiderral. Az osztrák gazdaság jól prosperál, alacsony az infláció és a munkanélküliség, Ausztria az egyik legjobb európai uniós mutatókkal rendelkező ország. Haider meg tudta lovagolni az osztrákok félelmét az unióval beinduló idegen munkaerő-beáramlástól. Valószínűleg az sem tett jót a szociáldemokrata-néppárti koalíciónak, hogy a tizennégy éves közös kormányzásuk a korrupció táptalaja volt. (Úgy látszik az emberek megfelelően hosszú időközönként megunják a hatalmon lévőket, és változást akarnak.) Az SPÖ végül mindenki elismerését learatta Európa-szerte, kivéve az osztrák választókét.
Úgy gondolom, bizonyos tendencia figyelhető meg a nyugat-európai baloldali pártok - különböző mértékű - térvesztésében. Mindegyikük hozzányúlt valamilyen kényes kérdéshez, amit a választók nem honoráltak. Az Európai Unió lehetséges hátrányai is a jobboldali pártok malmára hajtják a vizet. Úgy látszik nem mindenki vallja Oskar Lafontaine-nel könyve címét: "A szív a baloldalon dobog."

Farkas Dénes



	New labour, Third way, Neue mitte: harmadik út
	- Baloldali alternatívák - jobboldali válaszok -