Az Észak-Atlanti Szerződés Szervezetének Ju-goszlávia ellen intézett, 1999. márciustól júniusig tartó légicsapásai vegyes fogadtatásra találtak a nemzetközi jog tudományos köreiben. Jóllehet magánemberként szinte mindenki a katonai fellépés mellett foglalt (volna) állást, ám szigorúan jogi alapokra helyezve az akció megítélését, a vélemények már korántsem voltak ilyen egyöntetűek és pozitívak. Számos szerző kifejezetten bírálta a NATO-t - kevesebben próbáltak érvelni mellette. Jelen írás célja nem az, hogy kvázi védőbeszédet tartson a NATO mellett, hanem az, hogy felhívja a figyelmet a beavatkozás olyan jogi vonzataira, amelyek vagy elvesztek a bírálatok tengerében, vagy nem kaptak megfelelő publicitást.
Agresszió vagy humanitárius intervenció?
Leegyszerűsítve ez a kérdés húzódik meg a közel négy hónapig tartó NATO-légicsapások jogi megítélése mögött. A kérdés megválaszolása során olyan sajátos jogi problémával kényszerülünk szembenézni, amelyben csak "fehér" vagy "fekete" válasz adható: hiányzik a kényelmes megoldást kínáló "szürke zóna", nincs helye morális érvelésnek, lelkiismereti megfontolásoknak.
Azon nemzetközi jogászok, akik stricto iure közelítettek a katonai akció megítéléséhez, a fentiek okán jobbára negatív véleményt fogalmaztak meg, és a NATO-t a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság szuverenitásának súlyos megsértésével, az állam belügyeibe való beavatkozással, illetve ellene fegyveres erőszak, azaz agresszió elkövetésével vádolták. "Első ránézésre" mindenben igazuk van, érveik megingathatatlanoknak tűnnek, hiszen jobbára a tételes nemzetközi jogon alapulnak.
De valóban agressziót követett-e el a NATO az-zal, hogy az ENSZ BT felhatalmazásának hiányában, fegyverrel lépett fel a koszovói albánok védelmében?
Való igaz, hogy napjaink nemzetközi jogában nincs helye erőszaknak, sem az azzal való fenyegetésnek. Az erőszak tilalma egyike a nemzetközi jog legfontosabb és legszentebb alapnormáinak, annak ellenére, hogy a fogalom pontos meghatározása mindmáig várat magára. Az ENSZ Alapokmányának 2. cikk 4. pontja, és a vonatkozó ENSZ közgyűlési határozatok - így például az államok baráti kapcsolatait és együttműködését szabályozó elvekről szóló 1970. évi, valamint az agresszió meghatározásáról szóló 1974. évi rezolúciók - alapján, főszabály szerint tehát tilos a nemzetközi érintkezések során az erőszak alkalmazása.
A főszabály alól azonban vannak kivételek; ezek közül kettőt az ENSZ Alapokmánya is tartalmaz. Nem ütközik az erőszak tilalmának alapnormájába egyfelől az Alapokmány 51. cikke szerinti egyéni vagy kollektív ön-védelem során alkalmazott erőszak, másfelől az ENSZ BT által - a 42. cikknek megfelelően - elrendelt hadműveletek köre. Ezek az egyértelmű és vitathatatlan kivételek - ezek valóban hiányoztak a NATO fellépése kapcsán.
Léteznek azonban az erőszak tilalma alól olyan, széles körben elfogadott és a gyakorlatban is érvényesülő egyéb kivételek, amelyek alapul szolgálhattak a légicsapásokhoz.
A népek önrendelkezési joga - hasonlóan az erőszak tilalmához - szintén a nemzetközi jog feltétlen alkalmazást igénylő, kógens szabályainak egyike, amely ugyancsak helyt kapott a legtekintélyesebb jogi dokumentumok zömében. Fellelhető például magában az ENSZ Alapokmányában, a gyarmati népeknek és orszá-goknak adandó függetlenségről szóló 1960. évi Nyilatkozatban, a fent említett 1970. és 1974. évi ENSZ közgyűlé-si határozatokban, továbbá az 1966. évi Polgári és Politi-kai Jogok, valamint a Gazdasági, Szociális és Kulturális Jogok Nemzetközi Egyezségokmányaiban, illetőleg az EBEÉ 1975. évi Záróokmányában. Az önrendelkezési jog kógens jellegére utal a nemzetközi szerződések jogáról szóló 1969. évi bécsi egyezmény kodifikációs munkálatai során tett több kijelentés is.
A szóban forgó jog alanyának a nép, azaz az adott területen élő természetes személyek összessége tekintendő. Kétség nem férhet hozzá, hogy e tekintetben a koszovói albánokat is megilleti az önrendelkezési jog, melyet minden állam kötelessége tiszteletben tartani. Ha egy állam erőszakkal foszt meg egy népet önrendelkezési jogának gyakorlásától, azzal megsérti az erőszak tilalmá-nak kógens alapnormáját és agresszornak minősül.
Látható, hogy az erőszak tilalma és a népek ön-rendelkezési joga két nemzetközi ius cogens, melyek kollíziója esetén - legalábbis az eddigi ENSZ-gyakorlat erre utal - az utóbbi élvez prioritást. Nemes cél vezérelte a nemzetközi jogászokat, amikor a gyarmati népekre gondolva kinyilvánították a népek önrendelkezési jogát. Valószínűleg keveseknek futott át az agyán azon gondolat, hogy súlyos problémákat okozhat e jog alkalmazása a stabilnak vélt nem-gyarmati területeken (pl. Közel-Kelet, Kelet-Timor, Csecsenföld, Koszovó) is. Sajnos ezen prob-lémák jellege olyan, hogy az érintett államok kénytelenek az erőszak eszközéhez nyúlni, bízva abban, hogy a non-intevention elve megvédi őket az önrendelkezési jog le-törésének negatív nemzetközi jogkövetkezményeitől. E jogkövetkezmények pedig magukban foglalják a huma-nitárius jellegű, külső katonai beavatkozás lehetőségét is. Javier Perez de Cuellar, egykori ENSZ Főtitkár szavaival élve: "… az elnyomottak - erkölcsiség nevében történő - védelmének túl kell mutatnia határokon és jogi doku-mentumokon".
Koszovó esetében az önrendelkezési jog kérdése mindvégig a háttérben maradt, jóllehet egyes elméletek pusztán erre való hivatkozással is igazolták volna a NATO-t. Ám a beavatkozás elsődleges célja - amint az a különböző nyilatkozatokból is kitűnt - nem az albánok támogatása, hanem a Koszovóban folyó népirtás megállítása és a tartomány belső békéjének helyreállítása volt - tisztán emberi jogi megfontolások alapján. Ezzel el is érkeztünk a következő vizsgálandó kérdéshez, nevezete-sen az emberi jogok védelmében történő katonai akciók - az ún. "humanitárius intervenciók" - nemzetközi jogi megítéléséhez.
(Az emberi jogok hovatartozása - nevezetesen, hogy a nemzetközi jog részét képezik, avagy sem - komoly viták forrása a nemzetközi jogtudomány berkeiben, azonban ezen vitákkal - a cikk terjedelmi korlátai okán - ezúttal nem foglalkozom.)
Mindenekelőtt lássuk, mit takar a humanitárius intervenció fogalma, mik a céljai és mi szolgáltathat ala-pot annak végrehajtására.
A "humanitárius intervenció" kifejezést két érte-lemben szokás használni. Egyik értelme szerint humanitárius intervenciónak az tekinthető, ha egy állam valamely idegen állam területén tartózkodó saját polgárainak védelmében lép fel humanitárius okokból, míg a másik - jelen írás szempontjából releváns - értelmében a kifeje-zés olyan, egy vagy több állam részéről történő beavat-kozást jelent, melyet az emberi jogok súlyos megsértése esetén, más állam területén, más állam polgárainak védelmében hajtanak végre.
Rougieu ehhez hozzáteszi, hogy az intervenció csak abban az esetben tekinthető megalapozottnak, (1) ha az emberi jogokat állami hatóságok sértették meg, (2) ha az emberi jogokat sértették meg és nem a pozitív belső jogot, illetve (3) ha az alapvető emberi jogok (fundamental human rights) - az élethez és a szabad-sághoz való jogok, valamint a törvényesség elvének - sérelme valósult meg.
Ez egybecseng azon nézettel, amely szerint ár-nyalni kell az emberi jogok kategóriáját. Hangsúlyozottan nem minden emberi jog bír kógens és erga omnes jelleg-gel, következésképp nem minden emberi jogi jogsértés adhat okot külső beavatkozásra. Vannak ún. "kívánatos emberi jogok" is (pl. az egészséges környezethez való jog), amelyek nyilvánvalóan nem szolgálhatnak alapul humanitárius intervencióhoz.
Lauterpacht véleménye szerint "általános egye-tértés van a tekintetben, hogy személyi és területi főha-talmánál fogva, egy Állam szabad belátása szerint bánhat saját állampolgáraival. Azonban létezik egy kiegészítő elmélet és gyakorlat, és amennyiben egy Állam bűnösnek bizonyul állampolgáraival szemben elkövetett kegyetlen-ségekben és üldöztetésben oly módon, hogy megtagadja az alapvető emberi jogokat és ezzel megrázza az emberi-ség lelkületét, az emberiesség érdekében történő beavat-kozás jogilag megengedhető."
Borchard is megengedhetőnek véli a humanitári-us intervenciót: "…amikor egy állam kivételes körülmé-nyek közepette figyelmen kívül hagyja saját állampolgárainak akik fölött feltételezhetően abszolút szuverenitással bír - bizonyos jogait, a nemzetek családjának más államai, a nemzetközi jog alapján jogosultak az emberiességre való hivatkozással beavatkozni. Amennyiben ezen "emberi jogokat" rendszeresen megsértik, egy vagy több állam beavatkozhat a nemzetek közössége nevében, és olyan intézkedéseket tehet, melyek legalább ideiglene-sen, ha nem véglegesen helyettesítik saját szuverenitá-sukkal az ekként irányítás alá vett államét."
Nancy Gordon és Gregory Wirick szerint a huma-nitárius intervenció olyan katonai tevékenység, melynek célja az emberi szenvedés enyhítése. Sajátosságainak következtében élesen különbözik mind a nemzetközi fegyveres konfliktustól (háború), mind a békefenntartástól. Az előbbiben az emberi szenvedés alárendelt szerepet játszik a katonai célok eléréséhez képest, míg az utóbbi elsősorban megfigyelő-pacifikáló jellege folytán tér el a humanitárius intervenciótól.
A szerzőpáros szerint a humanitárius alapokon nyugvó katonai beavatkozásnak két típusa különíthető el, attól függően, hogy mi szolgáltat rá alapot: természeti vagy emberi katasztrófahelyzetek, avagy bonyolult politi-kai válságok, amelyek elkerülhetetlenül magukkal vonják az ellenségeskedést vagy annak veszélyét.
A felhozott idézetekből kitűnik, hogy a nemzetközi jog legtekintélyesebb tudósai, illetve napjaink nemzet-közi jogtudományának képviselői egyaránt elfogadták és elfogadják - persze nem egyhangúan - a humanitárius intervenció intézményének létét és végrehajtásának lehetőségét.
Ám ez a fajta intervenció napjainkban már nem-csak lehetőségként, hanem egyre sürgetőbb igényként fogalmazódik meg. A kétpólusú világrend és a hidegháború megszűnésével a világ arca jelentősen megváltozott - sokkal, de sokkal sokszínűbb lett. Felbomlottak még a legstabilabbnak vélt szövetségi államok is, a "nemzetek kifinomult mozaikja" jóval összetettebbé vált, globális szerkezeti átalakulás ment és megy jelenleg is végbe. E folyamat tragikus "melléktermékei" a mind gyakrabban fellángoló válságok, melyek humanitárius katasztrófába sodornak teljes népeket, romlásba döntenek hajdan virágzó államokat (ld. Jugoszlávia).
Ilyen körülmények közepette az emberi jogok eleve ingatag építménye fokozottan sebezhetővé vált, következésképp szükség van a nemzetközi közösség tagjainak aktív - ha kell katonai - szerepvállalására is a humanitárius fronton. Szerencsére a századvég változásai egyúttal magukkal hozták az államoknak az együttműködés és a kompromisszum iránti nagyobb fokú hajlandóságát, aminek eredményeként a humanitárius beavatkozások kivitelezhetősége is jelentősen javult.
Összefoglalva tehát a nemzetközi jogászok jelentősebb elméleteit kijelenthetjük, hogy amennyiben egy állam olyan magatartást tanúsít a főhatalma alá tartozó személyek vagy ezek csoportjai ellen, amely tömegmészárláshoz, embertelen bánásmódhoz, vallási vagy faji üldözéshez vezet, és ha ezek olyan mértéket öltenek, amelyek megrázzák az emberiség lelkületét, a nemzetközi közösség által történő beavatkozás jogilag igazolható. Ehhez nem szükséges minden egyes állam hozzájárulása, elegendő, ha többségük mellette foglal állást. A beavat-kozás célja pedig nem más, mint az, hogy az emberi jogokat sértő államot rábírják a határai között olyan (jogi) környezet megteremtésére, amely biztosítja a polgárok számára a modern civilizációnak jobban megfelelő életkörülményeket.
A humanitárius intervenció fogalmának tisztázása és létjogosultságának igazolása után nem marad más hátra, mint az elmondottaknak a NATO koszovói akciójára való vonatkoztatása: annak megválaszolása, hogy humanitárius volt-e az intervenció vagy sem?
A kérdésre adott válasz annak függvénye, hogy történt-e Koszovóban olyan jellegű emberi jogi jogsértés, amely - a fent elmondottaknak megfelelően - indokolta a NATO-csapásokat. E tekintetben különösen megoszlanak a vélemények. Abban többé-kevésbé mindenki egyetért, hogy a Milosevics-rezsim megsértette a koszovói albánok emberi jogait, ám a jogsértések minőségének és mennyiségének megítélése tekintetében már nagy viták dúlnak.
Bruno Simma például kifejtette, hogy bár a népirtás veszélyével szembenézve, az egyes államoknak, vagy az államok csoportjainak egyre inkább kötelezettsé-gévé válik az emberi jogok sérelme esetén való fellépés, Koszovó esetében - az 1948. évi genocídium egyezmény rendelkezései tükrében - igazándiból nem lehet népirtásról beszélni. Ami Koszovóban történt, az csak az emberi jogok és az etnikai kisebbségek jogainak súlyos és tömeges megsértéseként értékelhető.
Némiképp meghökkentő ez a kijelentés, hiszen az 1948. évi genocídium egyezmény II. cikke így rendelkezik:
"A jelen Egyezmény népirtás alatt a következő cselekmények bármelyikének, valamely nemzeti, népi, faji vagy vallási csoport, mint olyan, teljes vagy részleges megsemmisítésének szándékával való elkövetését érti:
a) a csoport tagjainak megölése;
b) a csoport tagjainak súlyos testi vagy lelki sérelem okozása;
c) a csoportra megfontolva oly életfeltételek ráerőszakolása, melyeknek célja a csoport
teljes vagy részleges fizikai elpusztulásának előidézése;
d) oly intézkedések tétele, amelyek célja a csoporton belül a születések meggátolása;
e) a csoport gyermekeinek más csoporthoz való erőszakos átvitele."
A genocídium egyezménybeli definíció így töké-letesen fedi az 1999. eleji koszovói valóságot; megfelel mind a sértetti kör, mind a szándék - amely jelen esetben az albánok "részleges megsemmisítésére" irányult -, mind pedig az elkövetett cselekmények köre tekintetében. Egyébiránt megfigyelhető, hogy a genocídium megállapításához az egyezmény nem kíván meg egy minimális számú áldozatot (elegendő, ha az elkövetéskor fnnáll a II. cikkben foglalt szándék), sőt a bűncselekmény az I. cikk alapján békében és háborúban egyaránt elkövethető.
Következésképp csak megismételni lehet az iménti állítást, miszerint Koszovóban igenis népirtás zajlott. Adott volt tehát a NATO humanitárius intervenciójá-hoz szükséges alap, nevezetesen az alapvető emberi jogok tömeges megsértése, amely megrázta az emberi-séget. A NATO nem követett el agressziót és légitámadásai - igaz az ENSZ BT felhatalmazása nélkül zajlottak le - humanitárius intervenciónak tekinthetők.

A beavatkozás megítélése biztonságpolitikai szemszögből

Mindeddig - a nemzetközi jog általános és legalapvetőbb szabályainak alapul vételével -általános érvek hangzottak el a NATO beavatkozása mellett. Most lássuk, miként fest az akció a biztonságpoltika és a NATO néző-pontjából.
A kollektív védelem - amely célra a NATO létrejött - eredeti formájában egyre inkább anakronisztikus igénnyé válik. Egy globális méretű háború kirobbanásá-nak veszélye a hidegháború végét követően gyakorlatilag a minimálisra csökkent, helyette azonban új, szűkebb körű, ám nem kevésbé veszélyes fenyegetésekkel kell szembenézni, másfajta biztonságpolitikai kihívásoknak kell megfelelni. A NATO egyre inkább a biztonsági együttműködés területén kezd tevékenykedni, új célja a békés és stabil kapcsolatok megteremtése, illetve fenntartása az 1949. évi washingtoni szerződés területén belül és kívül. A regionális válságok és háborúk ugyan veszélyeztetik a biztonságot, ám ennél is fontosabb vonásuk, hogy általában menekülthullámot idéznek elő, ami többek között akadályozza a nemzetközi kereskedelmet, és aránytalanul nagy terheket ró mind a menekültek által kiszemelt célországokra, mind a humanitárius nemzetközi szervezetekre. Így a NATO feladatai az ezredfordulón leginkább válságkezelésre és konfliktusmegelőzésre koncentrálódnak, amely feladatok - jellegükből adódóan - felvetik a területen kívüliség, az out-of-area akciók problémáját.
Az emberi jogok, illetve a nemzetközi béke és biztonság egyébiránt bizonyos mértékig egymást feltéte-lező fogalmak. Erre utalt többek között az ENSZ BT - kurdok ügyében hozott - 688. sz. határozata, valamint ezt erősítette meg U Thant, egykori ENSZ Főtitkár is, amikor kijelentette: "A nemzetközi béke és biztonság fenntartásának célkitűzése szorosan összefonódik az emberi jogok és alapvető szabadságok iránti tisztelet biztosításával…"
Koszovó jól példázza a NATO útkeresését és megváltozott szerepvállalását. A beavatkozás - és a területen kívüli bevetések általában - ellentmondani látsza-nak a washingtoni szerződésnek, és ezt sok szerző fel is emlegette a NATO koszovói tevékenységének bírálata kapcsán.
A bennerejlő jogok (inherent competence) elmé-lete segítségül hívásával azonban ez a vád is elhárítható. Tunkin szerint "a modern nemzetközi jog értelmében minden nemzetközi szervezet "bennerejlő jogkörrel" rendelkezik és ezáltal minden fajta "szuverén" tevékenységre képes, amelyeknek csak az alapító szerződésben rejlő különleges korlátok, ha egyáltalán vannak ilyenek, szabnak határt." Lényegében - és a teória legliberálisabb felfogása szerint - mindent szabad, amit a szervezet alapokmánya nem tilt meg; míg a szűkebb megközelítés alapján csak azon jogok illetik meg a szervezetet és azon cselekmények hajthatók végre, amelyek levezethetők annak alapokmányából.
Akármelyik nézetet vesszük alapul, a NATO ko-szovói beavatkozása védhető akár a bennerejlő jogok elméletével is.

Nemzetközi törvényesség kontra igazságosság

Végezetül egy jogelméleti érvet kívánok ismertetni, amely szintén alátámasztja a NATO-akció jogosságát, ugyanakkor háttérként is szolgál az eddig elmondottakhoz.
"A nemzetközi jog tartalmazza azokat a szabályokat, amelyek az államok magatartását nemzetközi kapcsolataik tekintetében megszabják. E szabályok betartása, az azokban alkalmazott elvek követése jelenti a nemzetközi törvényességet, amely tehát azt követeli, hogy az államok közötti kapcsolatok a nemzetközi jogban foglalt elvek és szabályok értelmében bonyolódjanak le."
A gyakorlatban az igazságosság és a nemzetközi jogok gyakorlásának, illetve kötelezettségek teljesítésé-nek követelményei általában egybeesnek, ám elképzelhető olyan helyzet, melyben a két elv - az igazságosság és a törvényesség - összeütközik, vagy legalábbis eltérő igényeket fogalmaz meg. A neves nemzetközi jogász, Buza László szerint ilyen szituációban "az igazságosság elve előbbvaló, mint a törvényesség minden áron való érvényesülésének követelménye." Ez a kijelentés töké-letesen egybecseng a summum ius, summa iniuria elvvel.
Mindez Koszovóra vonatkoztatva azt jelenti, hogy még ha nem is fogadjuk el a jelen cikkben felhozott ar-gumentumokat és észrevételeket, akkor is létezik egy - nem kevésbé jelentős - jogelméleti alap a NATO-beavatkozás igazolására.

Zárszó

A szerző, a jelen cikk megírásával arra vállalko-zott, hogy bebizonyítsa, a NATO nem a "jogon kívül" cselekedett, amikor légicsapásokkal válaszolt a szerb katonai és félkatonai egységek által végrehajtott koszovói népirtásra. A Szövetség akciója - amely kétségkívül hu-manitárius intervenciónak tekintendő - legalább annyira védhető, mint támadható a nemzetközi jog szerint (bár erről a tényről kevés szó esett a különféle bírálatokban).
A NATO a hadműveletekkel elérte politikai célját: a koszovói albánok elleni genocídium véget ért, a mene-kültek áradata csillapodott, sőt megfordult. Most már a KFOR-ra vár - a jelek szerint a véltnél jóval nehezebb - feladat, hogy elejét vegye egy újabb humanitárius ka-tasztrófának, melynek szenvedő oldalán ezúttal a koszo-vói szerb lakosság állhat.

dr. Sulyok Gábor



	Megjegyzések a NATO koszovói beavatkozásának margójára