Pártfinanszírozási visszásságok
   
   
A demokrácia alapintézményei a pártok. Fontos a létezésük, hiszen ők jelenítik meg a különböző társadalmi csoportok érdekeit, kívánalmait.
Minél több párt működik egy országban, annál jobban, annál közvetlenebbül tudja képviselni tagjait, szimpatizánsait. Viszont ez azt is jelenti, hogy támogatottsága is csak egy szűkebb csoportra korlátozódik. Nem jöhetnek létre tömegpártok - értve ez alatt most a nagy taglétszámú pártokat -, ami azt is jelenti, hogy a működésükhöz szükséges forrásokat az általuk képviselt emberekre kellene hárítaniuk. Míg a nagy taglétszámú pártoknál nem jelent nagy megterhelést a tagoknak az a tagdíj összeg, mellyel a párt működését finanszírozzák, addig ez sok kis párt esetén aránytalanul nagy megterhelést jelentene, mivel a pártok működési költségei nem állnak egyenes arányban a nagyságukkal.
Hazánk pártstruktúrája középutas megoldás. Jelenleg hatvan körüli a bejegyzett pártok száma, ezek közül tíz - tizenkettő az, amely országosan ismert, és ezekből ötnek - nyolcnak van esélye a parlamentbe kerülésre. A tendencia, mely az 1990-es parlamenti képviselőválasztások óta tart - csökken a pártok száma -, várhatóan tovább folytatódik, de nem fog átváltozni a pártrendszerünk kétpártrendszerré.
A pártstruktúrához kapcsolódó legfontosabb kérdés az, hogyan finanszírozzák egy országban a pártokat, hogyan biztosítják a
létezésükhöz, munkájukhoz szükséges pénzeket. Azért van ennek nagy jelentősége, mivel a rá adott válasz meghatározza az ország politikai, társadalmi életét, kultúráját, új pártok (társadalmi érdekérvényesítő csoport) megjelenésének lehetőségét, a közélet tisztaságát, sőt akár államberendezkedését is. Az leszögezhető, hogy ez még nincs tökéletesen megoldva sehol a világon.
Magyarországon a szabad pártalapításra 1989 óta van ismét lehetőség. Még az 1985-ben megválasztott parlament fogadta el az egyesülési jogról - 1989. évi II. - és a pártok működéséről és gazdálkodásáról - 1989. évi XXXIII. - szóló törvényeket, amelyek ezt lehetővé teszik. E két jogszabály határozza meg a mi pártfinanszírozási rendszerünket, mellyel több probléma is van, mint az az elmúlt tíz év során egyértelművé vált. A két törvényt eredetileg csak ideiglenesnek szánták. A cél az volt, hogy legalizálni lehessen a létrejött csoportokat, hogy megtarthatóak legyenek a szabad választások.
Már ekkor kétes dolgok történtek. Az akkor megalakult pártoknak nem volt elég pénzük - az MSZMP-t és utódpártját, az MSZP-t leszámítva - még a fennmaradásukhoz sem, nemhogy a választási kampány finanszírozásához. Néhány olyan párt, mely rendelkezett külföldi testvérpárttal, Nyugat-Európából kapott támogatást. Ez a megoldás már akkor is a párttörvényünk rendelkezésébe ütközött, mely kimondja, hogy tilos külföldi párttól, kormánytól, stb. az adomány elfogadása. Általában a párttörvényekben szerepel, hogy tilos a pártoknak más országbeli pártot támogatni. Tehát két ország jogrendjét is sértette ez az adományozás.
Ennél sokkal jelentősebb volt a párttörvényünk azon rendelkezése, mely az ún. bemondásos állami támogatást tette lehetővé. Ez azt jelentette, hogy a pártok az általuk közölt taglétszámuk után kaptak pénzt a költségvetésből (A legjelentősebbek 1989-ben: FKgP, MDF, MSZDP 15 millió Ft támogatásban részesült; Magyar Néppárt 10; Münich F. Társaság, Pofosz 8; SZDSZ 7; Fidesz, KDNP 4. 1990-ben FKgP, MDF, Pofosz 15; SZDSZ, MSZDP, Vállalkozók Pártja 10; Fidesz 7…). Rengeteg olyan párt kapott állami pénzt, mely a választásokon el sem indult, mert csak könnyű vagyonszerzési lehetőség kedvéért jöttek létre, vagy tizedannyi szavazatot sem kapott, mint amennyi tagot bejelentett. Talán a legjobb példa a Pofosz, mely a választások után - egy helyen sem jutott a második fordulóba, illetve nem érte el az 1%-os küszöböt - rögtön társadalmi szervezetté alakult, mivel nyilvánvalóvá vált, hogy az a forma jobban megéri neki, mintha pártként funkcionálna.
Mégis a legmegdöbbentőbb eset az MSZMP (majd MSZP) vagyonátmentő akciója volt. Egyesek szerint több milliárd forint értékű ingatlant és ingót vittek apportba az általuk alapított cégekbe. A párt vagyonának nagyságáról csak becslések voltak. Csak tetézte a bizonytalanságot, hogy 1977-ben egy titkos kormányhatározatban az állam javára lemondott az MSZMP a tulajdonában levő ingatlanokról, melyekre kezelői jogosultságot kapott, mely jogosultság akkor az elidegenítés lehetőségét is tartalmazta. A párt kasszájában is több százmillió forint volt, mely a tagdíjakból, és nem az állami támogatásból származott Nyers Rezső szerint.
A választások után a korábbi állampárttal szembeni esélykiegyenlítést szolgálta az 1990. évi LXX törvény, mely elvette a társadalmi szervezetektől a kezelői jogokat, és ingyenes használói jogokat engedélyezett. Ez nem oldotta meg a helyzetet, sőt több új problémát hozott. Az MSZP továbbra is mintegy háromszáz ingatlant birtokol. Ezek fő feladata az lenne, hogy a helyi szervezetek irodáiként működjenek. Azonban ezen ingatlanok nagy része erre alkalmatlan. A párt így bérbe adja azokat. E megoldás viszont ellentétes a törvénnyel, mely kimondja, hogy nem lehet az ingatlanokat még szívességi használatra sem átengedni. Másik probléma, hogy eredetileg önkormányzati tulajdonokról is rendelkezett e jogszabály, viszont a kártalanításról vagy más módon való vagyonpótlásról hallgatott. Így a kárt a települések kénytelenek voltak saját számlájukra írni.
A választási eredmények alapján az 1%-os küszöböt - állami támogatás határa - elért pártok székházhoz jutottak. Első probléma maga a székház volt. Végül mindenki az addig általa használt épületeket kapta meg. A felosztás négyzetméter nagyságon alapult. (Forgalmi értékükben ezek az épületek igen különbözőek, de ezt nem vették figyelembe az elosztásnál.) A mai napig nem tisztázott, hogy milyen négyzetméternagyságot kell figyelembe venni. A nettó terület csak az irodák területét vette figyelembe. A bruttó az épület teljes nagyságát. (Néhány szemléletes példa - elöl a bruttó, mögötte a nettó négyzetméternyi nagyság áll - az eltérésre: MDF: 3242-1701; Fidesz: 2087-721; KDNP: 5489-3035; SZDSZ: 5009-3053.) Ezek a különbségek vezettek az 1993-as MDF-Fidesz székházügyhöz. A két párt egy titkos kormányhatározat alapján további ingatlanokhoz jutott, mivel az ő számításaik szerint, kevesebb négyzetméterhez jutottak 1990-ben, mint amennyi járt volna. A mai napig nincs döntés arról, hogy jogszerűen jártak-e el vagy sem. Az ÁSZ annyit megállapított, hogy nem volt minden rendben az ügy körül.
1994 után tovább bonyolódott a székházügy. Még a kampány előtt, mivel a pártoknak nem volt elég pénzük, kiiktatták a párttörvényből azt a részt, hogy a székházaikat nem idegeníthetik el. A pártok egy része eladta, vagy kölcsönt vett fel rá, hogy kampánya költségeit fedezni tudja. A választási eredmények viszont nem úgy alakultak, mint ahogy egyes pártok szerették volna, így székház nélkül maradtak. Kérdéses volt, hogy mi legyen azokkal, akik 1994-ben érték el az 1%-ot, illetve az új választási eredmény alapján újra osszák-e az ingatlanokat. Az "újak" megkapták az őket megillető hányadot az állami vagyon terhére. Az újraosztásról márcsak azért sem lehetett szó, mert a pártok egy része nem tudta volna visszaszolgáltatni az ingatlanait, hisz azt már elidegenítette. Ezért az állami vagyon terhére akarták azt a pártok rendezni, de nem tudtak megállapodni, hogy csak az új vagy a két választás együttes eredményét vegyék-e figyelembe. A mai napig ezért nincs rendezve ez a kérdés.
Az adományokkal kapcsolatban is van néhány homályos rész. A pártoknak meg kell jelölni egy bizonyos összeghatár felett a támogatójukat. Nem fogadhatnak el állami cégtől, állami támogatásban részesülő szervezettől, alapítványtól, külföldi párttól, továbbá névtelen adományt. E rendelkezések viszont szemben állnak az adományozó érdekeivel, hisz a nyilvánosság előtt rejtve marad. A megoldás, hogy alapítványt hoznak létre, melyeket már nem ellenőrizhet az ÁSZ, melynél nem kell a donort megjelölni. A jogszabály szerint, a kuratóriumnak függetlennek kell lennie a párttól. Az SZDSZ-t ez a mai napig nem zavarja, hisz a kurátorok többsége a liberális párt ügyvivői testületének tagja. A törvény azért engedte, hogy alapítványokat hozzanak lére a pártok, mivel azt a célt szánta nekik, hogy ösztöndíjakat fizessenek, pártakadémiákat tartsanak fenn. Az alapítványok nem töltik be ezt a feladatukat. Lényegében csak a kampányidőszak előtti "kasszafeltöltés" idején aktívak, azon túl csak vegetálnak. Az alapítványok jó lehetőséget biztosítanak az 1997. évi C. törvény hatálybalépése óta a limitált kampányköltséget meghaladó plusz ráfordítások eltüntetésére is.
A pártok egyszemélyes kft.-ket hozhatnak létre, értékpapírokba fektethetik - részvényt kivéve - a vagyonukat, de más gazdasági társaságban részesedést nem szerezhetnek. Az MSZP-t kivéve - vagyonátmentés - nem jellemző a pártvállalat létrehozása. Ennek az az oka, hogy adataik nyilvánosak, nem kedveltek az üzleti körökben azok a cégek, melyekről tudni, hogy elkötelezettek. Továbbá a pártok nem tudnak megfelelő anyagi erőt a cégek mögé felsorakoztatni, így azoknak nincs megfelelő tőkeállományuk, ezért nem versenyképesek. Ezért kedveltek az ún. pártközeli cégek, melyek egy-egy pártkatona tulajdonában állnak. Ezeken keresztül bonyolíthatóak a kényes ügyek. Rendkívül jó szolgálatot tesznek, hisz sok költségtől - főleg kampányoláskor - megkímélik a pártot. Alkalmasak adomány elfogadására is. A másik kiskapu az, hogy a pártcég tulajdont szerez más cégekben (nem tartozik az ÁSZ hatáskörébe ennek vizsgálata). A tulajdonrész és a nyereség osztalékhányada a szerződési szabadság elvéből kifolyólag szabad megállapodás tárgya. Így a párt tulajdont szerzett legálisan más vállalatban, és a támogatása is megvalósult. A pártcég eladásából is jó bevételekhez lehet jutni - MSZP: pártgarázst illetve Kossuth könyvkiadót üzemeltető kft.-inek eladásából -, melyek rendszerint pártközeli cégekké alakulnak. Kaya Ibrahim és Josip Tot neve által fémjelzett ügyletek a legjobb bizonyítékok arra, hogy mennyire követhetetlenek és tisztázatlanok ezen cégek tevékenysége. Ez pedig természetesen minden pártnak megfelel.
Évente beszámolót kell készíteni a pártoknak a bevételeikről és kiadásaikról. Ezek alapján ellenőrzi őket az ÁSZ kétévente. Viszont a hitelességükkel kapcsolatban vannak aggályok. Az még csak a legkisebb gond, hogy az áprilisi határidőt nem tartják be. A jelentések legtöbbször teljesen általánosak, csak a választási kampány után benyújtott elszámolások semmitmondóbbak. Eredetileg közzé kellett tenni a zárómérleget. Ezt teljes mértékben rosszhiszeműen tették meg. Ezért bevezették az országos napilapban történő közzétételi kötelezettséget. Vita alakult ki arról, hogy mely párt mit tekint országos napilapnak, és hol hozza nyilvánosságra mérlegét. Jelenleg a Magyar Közlönyben kell ennek eleget tenni. A probléma csak ott van, hogy a pártok bármikor módosíthatják mérlegüket. Így történt, hogy az SZDSZ 1995 végén módosította az 1992-es mérlegét, melyet már a számvevők ellenőriztek. A legsúlyosabb probléma ezzel kapcsolatban mégis az, hogy az ÁSZ kezében semmilyen szankcionálási lehetőség nincs. Így a pártok csak azt nem teszik meg, amit nem akarnak. Mindent kihasználnak a pártpénztárnokok, hogy pártjuk helyzetét javítsák, megerősítsék. Ezért szoktak erre a posztra profi üzletembereket állítani, akik járatosak a jogszerűség és törvénytelenség közti egyensúlyozásban - példa rá a Tocsik per tizenketted rendű ex-pártpénztárnok vádlottja. Egy német államügyész, aki kétes pártpénzügyekben nyomozott, mondta: "A büntető törvénykönyv minden tényállását megvalósították, talán a támadó háborúra való készülődés kivételével."
A párttörvényen változtatni kellene, ha nem akarjuk, hogy a közélet teljesen elfertőződjön, a pártok a korrupció részévé váljanak, és ezáltal nem az általuk képviselt csoport, hanem üzletemberek, nagy támogatóik madzagon rángatott bábjai legyenek, az ő érdekeiknek megfelelően viselkedjenek. Ehhez persze szükség lenne arra, hogy a pártok saját kicsinyes érdekeiken felülemelkedjenek, és képesek legyenek önmaguk korlátozására. Egyértelmű és tiszta szabályokkal, a kiskapuk lezárásával, a nyilvánosság valóságos kontrolljának megteremtésével megelőzhető lenne, hogy az emberek kiábránduljanak a pártokból, a politikából, végső soron pedig a demokráciából. Ha ezt nem teszik rövid időn belül, odajuthatunk, mint Olaszország; egy tíz éve tartó politikai válságba.

Csörgits Lajos