Elmentek...

Sokáig gondolkoztam azon, hogyan lehetne tömören, egy mondatban összefoglalni mindazt, ami most július elején majd az egyetemen történik. De nem találtam megfelelő csattanót, így ez most elmarad. Végeznek az első győri joghallgatók. Önmagában ez nem túl nagy hírértékkel bíró állítás, de csak egy külső szemlélőnek nem. Nekünk, akik pár évet legürcöltünk velük, s az általuk kitaposott úton már könnyebben haladtunk előre, nekünk már annál többet jelent. S csak elképzelni tudom, hogy mi játszódik le most az ötödévesek - lassan már végzett jogászok - fejében. Félelem, öröm, bánat, eufória, rettegés? Sorolhatnánk az érzéseket, de valahol ez mind ott bujkál bennük. Ők voltak azok, akik közül sokan szinte büntetésnek érezték, hogy Győrbe kell majd járniuk, és sokan meg is tettek mindent a menekülésért (nem biztos, hogy most jobb nekik…), de azt hiszem, többen vannak, akik már igencsak jól érezték magukat itt. Barátságok, szerelmek szövődtek, a szorgalmi időszakok nihilizmusa és a vizsgák megpróbáltatásai összekovácsolták a társaságot, s most már kifejezetten fájó lehet a búcsú. Nem szeretnék túlzottan patetikussá válni, inkább nem búcsúzom. Helyette csak köszönetet mondok az alsóbb évfolyamok hallgatóinak nevében mindazért, amit akarva-akaratlanul értünk tettetek. Mindig hozzájutottunk apró trükkökhöz, kinél vizsgázzunk, kinél ne, mit tanuljunk meg, mit ne, s rengeteg hasznos tanáccsal könnyítettétek meg életünket. Csak nektek nem volt meg ez a segítség, így mindent a saját bőrötökön tanultatok meg. Még néhány apró "jelképes" próbatétel, s már vége is az öt évnek, sokak szerint a legszebb öt évnek egy ember életében. De nem hiszem, hogy szükségszerű lenne, hogy ezután rosszabb idők következzenek. Az biztos, hogy egy más világ nyílik meg most, de hisz mindannyian ezért hajtunk, hogy ezt elérjük, így most nem szomorúnak, inkább vidámnak kellene lennünk, lennetek. Az emberi természet olyan, hogy hosszú távon hajlamosabb csak a szépre emlékezni, s még a rossz emlékek is csak mosolyt csalnak az arcokra. A botrányok, csalódások, veszekedések mind-mind egy kellemes sztorivá szelídülnek, amit majd egy hangulatos asztaltársaságban kicsit kiszínezve kiválóan el lehet sütni. Egy valamit kérnénk csak. Legyetek büszkék arra, hogy ti itt végeztetek, nevezetesen Győrben, az ELTE győri hallgatóiként. Ne legyen ez egy szégyellnivaló, takargatott folt, hanem valami olyan összetartó erő, ami évek múlva is érezteti hatását. S ha majd néhány tavasz múlva egy másik jogász arca kicsit ismerős lesz, bátran kérdezzetek rá: ugye te is? Kevesen vagyunk, de talán éppen ezért jobban megbecsültük, vagy megbecsülhettük volna a másikat, mert együtt többre vagyunk képesek! De ez már a mi feladatunk, hogy igazi irigylésre méltó szakmai, szellemi és emberi közösséget alakítsunk ki magunk körül, s hogy folytassuk azokat a hagyományokat, amiket az első győri joghallgatók hagyományoztak ránk. S a mi feladatunk az is, hogy betöltsük az utánatok maradt űrt. Mert üresebbek már a tanszék folyosói, kevesebb az ismerős arc a bulikban, sőt, néhány bulinak talán a végét jelenti, hogy végzett az első évfolyam. A már-már fogalommá vált "Graffiti" rengeteget vesztett vonzerejéből, s valahogy megkopott a köré épült mítosz varázsa is. Nem is maga a hely hiányozhat majd, hanem azok a hajnalig tartó mámoros révületek, a bölcselkedő, ráérős iszogatások, mikor mindenki megpróbálta egy pohár bor, vagy korsó sör mellett megváltani a világot, s reggelre, mikor hazafelé baktatott a tömeg, már sokan el is hitték, hogy ez sikerülhet. Remélem, ez a hit még mindig megvan bennetek, s ennek szellemében tekintetek a rátok váró nagyon nagybetűs életre, s néha azért eszetekbe jut a "jogi babaház" a Hédervári út sarkán, a rémálmok között is újra és újra felrémlik egy-egy vizsga emléke, s talán egy kicsit hiányozni is fog. Mi még biztos koccintunk az egészségetekre, jókat derülünk a klasszikussá vált történeteken, s továbbra is használni fogjuk mindazt a tudást, amit a legöregebbektől begyűjtöttünk. Kívánok az összes győri joghallgató nevében ennél az ötnél még sikeresebb és könnyedebb további 50 évet, s azért majd látogassatok meg minket, a hely szelleme visszavár benneteket. Sziasztok! Jan Marten