Október 6.
   
   
Dunának, Oltnak egy a hangja
- október 6-a ürügyén -

1987-ben először volt lehetőségem Romániába, a törté-nelmi Partium területére látogatni. Szakszervezeti üdülés Gyulán, buszos kirándulás Aradra és Temesvárra.
A Ceaucescu-rendszer évek óta haldoklik, de az em-berek folyton túlélik. Hirtelen megértem, mit jelent a "legvidámabb barakk"-nak lenni, mert leparkoló buszun-kat megrohamozzák a csencselők. "Van valami?" - kér-dezik.
A polcok üresek, legfeljebb román népviseletbe öltöz-tetett bábuk, üveg és porcelán a kirakatokban, a román ipar és képzőművészet nagyobb dicsőségére. Szemét az utcákon és a conducator képe.
Idegenvezetőnk hangulatteremtő zenét helyez a mag-nóba. Mikor az emlékműhöz vezető útra fordulunk, már a torkunkat fojtogatja az elfogódottság.
Egy helybéli, nyilván román lakos éppen az emlékmű közelében önt le némi építési törmeléket. Amikor azon-ban meglátja a magyar rendszámú buszt negyven ma-gyarral, sietve odébbáll.
És itt jönnének a közhelyek. (Katarzis, stb.) Ehelyett legyen elég annyi, hogy akkor, a rendszerváltás előtt még volt értéke ennek a pillanatnak. Ma, amikor úton-útfélen lehet mellet verni, inget feltépni, ismeretlen a tiltott gyümölcs íze, a lopott pillanat.
Egy évtizeddel később klasszikus hátizsákos nyári ka-landozáson veszek részt. Erdélyben még mindig nem élnek igazán jól az emberek. Bárki elvisz bármilyen távra, ha jól megfizetik. Ez persze a mi pénztárcánk számára még mindig bagó, élünk is vele a Menyháza - Torda távon.
Valahol az úton, a mócok földjén, az Aranyos vidékén fékez a kocsi. Román sofőrünk - akivel eddig csak Gheorghe Hagi, Gheorghe Popescu, Prodan, Belodedici, Lacatus, Raducoiu, Selymes Tibor, Bölöni László és Jenei Imre nevét tudtuk ismételgetni közös téma gyanánt - hatalmas gesztusokkal magyaráz valamit. Úgy tűnik, valami nevezetességhez értünk, de mi a fene lehet az ebben az Isten háta mögötti román faluban?
Rendben van, ez a temető, van benne egy hatalmas tölgy, hárman nem érjük át. Csak nem ezt akarta meg-mutatni? Ekkor észreveszem a sírt, amely nem tartozik a falusi sírok átlagához. Közelebb lépek. Kidőlt tölgyet formáló plasztika. Avram Iancu sírjánál állok.
Milyen paradox helyzet. Ez a jóakaratú román sofőr fontosnak tartotta, hogy annak az embernek az emléké-vel szembesüljünk, aki magyarok vérében fürdött a sza-badságharc alatt. Az emberei ölték meg Vasvári Pált, és gyújtották fel Nagyenyedet.
Ugyanakkor ez az ember döbbent rá a szabadságharc végnapjaiban arra, hogy rossz lóra tett. Később meg-őrült, furulyázva járta a havasokat. A büntetését elnyerte a tévedéséért is, a bűneiért is.
Két sír, egy kor, ugyanaz a történelem. Európa.

Farkas Dénes

Régi dicsőségünk! Késel!

A végén már én éreztem magam kényelmetlenül attól, hogy október 6-án nemzeti szalaggal díszített koszorúval a kezemben mászkáltam a tömött belvárosban. Cinikus énem jókat nevetett a konformista bizonytalanságon, ami - mint rendszeresen - most is kezdett eluralkodni rajtam. Oka az volt, hogy nem voltam felké-szülve arra, hogy rajtam kívül senkinél sem lesz még egy árva szál virág sem, nem hogy koszorú, meg nemzeti szalag.
És mindez a mai Magyarországon, ahol jobboldali előretörés és csapadékos ősz várható…
Aztán amikor észrevettem, hogy akaratlanul is takarni igyekszem a bal kezem és benne az emlékműre szánt koszorút, elkapott az ideg. Még én szégyellem magam azért, hogy emlékezni kívánok az aradi vértanúkra!
Már a virágboltban is furcsán néztek rám, amikor a koszorút rendeltem. Tip-top, csupa dizájn, új hely, ahol a fiatal srác nehe-zen fogta fel, hogy nem a halottak napjára készülök ennyire előre. A számla kitöltésekor pedig kétszer is rákérdezett a dátumra, láthatóan semmit sem jelentett neki október hatodika.
A városban tett kirándulás után kis késéssel megérkeztem a parkba, ahol Batthyány mellszobránál már népes tömeg hallgatta a "szónok" utolsó mondatait. Amit még hallhattam belőle, valószí-nűvé tette, hogy nem késtem le semmiről.
A rendszerváltás óta szokásos koreográfia szerint együtt koszo-rúzott a város vezetősége, a pártok, az iskolák és természetesen katonáék is. Olyan volt, mint egy díszes állami ünnepség - kicsi-ben. Kicsi volt a szobor, kicsi volt a nézőközönség, még a kato-nák is kicsik voltak. Ezzel szemben a koszorúk hatalmasak. Me-gint furcsán éreztem magam, kicsit féltem tőle, hogy egyszer csak szólít a hoppmester, és nekem ki kell állnom a nem különösebben népes tömeg elé, végig kell sétálnom a szoborig vezető kb. há-romméteres úton, és közben majd mindenki, a többihez képest parányi koszorút bámulja a kezemben.
Feszültségem nem sokáig tartott. Elsőként a katonanövendékek tettek ennek érdekében, összekeverve a koszorúkat (a kisgazdák koszorúját akarták a szocik képviselői előtt vinni). Aztán alapo-sabban szemügyre vettem a többi résztvevőt is, és látnom kellett, hogy a koszorúzást mindenki egyfajta társas összejövetelnek tekinti, ahol találkozni lehet a többi intézmény és szervezet veze-tőivel, képviselőivel. A kezdeti sugdolózást felváltotta a beszél-getés, nevetgélés, a széles integetés.
Aztán komolyra váltó arccal séta a koszorú mögött, főhajtás, hátraarc, vissza a sorba, hol is hagytuk abba?
Rájöttem, hogy semmi értelme ezen mérgelődnöm. Szó nincs itt (amúgy talán elvárható) érzelmekről, kötődésről, csupán rosszul előadott protokoll-előadást láttam.
Mellettem egy apró, idős néni a szemét törölgette. Már erre a későbbi cikkre gondolva meg akartam kérdezni tőle, hogy mire gondol, de cinikus énem sugallatára nem tettem. Nem mertem megkockáztatni, hogy azzal kelljen befejeznem ezt a cikket, hogy - mondjuk - azt válaszolja: "Én nem tüntetek, csak haza szeret-nék menni, de ez a sok ember itt elállta az utat."

Tüdő