A történelem maga az, ami elém tárul. Városok, hegyek, várak, templomok. Emberek. Különböző emberek. Több nyelv, több kultúra. Különös illatot hordoz a szél. Felvidék.
Furcsa, megmagyarázhatatlan érzés, valamifajta érzelmi többlet. Trianon? Aligha. Mikszáth, Krúdy, Márai, Jókai? Talán. Az épületek, az utcák? Részben. Homályosan érzékelem, hogy valami egyszerre etikai, ugyanakkor esztétikai tartalom. Megnevezhetetlen, kimondhatatlan.
Az utazás végéhez közeledve Nyitrára érkezünk. A nagyobb hírű és általában jobban ismert Pozsony és Nagyszombat után egy felfedezésre váró hely. Ismerem még a rendszerváltás előtti időkből, elsősorban a Centrum csehszlovák megfelelője, a Prior áruház miatt. Emlékeimben szocialista iparvárosként él, nem várok különösebb élményt.
A belvárosi sétálóutcák már figyelmeztetnek tévedésemre. A klasszikus középkori kisváros szabadon kanyargó utcáinak hangulatát különös módon csak az töri meg, hogy az épületek újonnan rendbe hozottak, a vakolás és a festés friss. Felújított köntösben parádéznak a házak.
A várost uraló vár felé menet újabb tér nyílik meg előttünk, ahogy hirtelen kilépünk egy átjáróból. A júliusi fényben szinte felizzanak az élénk színű házak, paloták. A térmértani elrendezése tökéletes, csonka kúp, közepén a Szentháromság-szoborral. Nem tudunk tovább sietni, hogy minden másodpercben az újdonságot keressük, itt meg kell állnunk. Percekig isszuk a látványt, szinte furcsa, hogy valamelyik kapuból nem fordul ki egy hintó.
Magukat könnyen elragadtató társaim mintha a békeszerződések igazságtalanságait panaszolnák fel mosdatlan stílusban, de az önmagáért való esztétikum lenyűgöző hatása miatt szinte meg sem hallom. E rövid idő alatt mintha benépesedett volna a tér: patríciusasszonyok szoknyáinak surrogása, sarkantyúpengés, csizmadobbanás hallatszik. Vagy csak a nap tűz?
A várat akadálytalanul foglaljuk el, ellenség nincs, régen elvonult. A transzcendensre fogékony mohóságunk a várdomb legmagasabb pontján elhelyezkedő templomba hajt minket. Az ajtón belépve még mindig fölfelé haladunk, majd egyszer csak kitárul az ódon falak közé zárt misztérium. A kis ablakokon beszüremlő fény nem tudja feloldani a sötétséget, a félhomály még jobban kiemeli a képek és a szobrok üzenetét.
A visszafelé vezető úton a vándort legyűrik a hagyományos értékek: a vendéglők. Kevésbé metafizikus, de annál kellemesebb. Az estét nem is tudjuk máshol elképzelni, mint egy árnyas-platános-kerthelyiséges kocsmában.
A kívánt hely egyszerre csak ott áll előttünk, egy domboldalra felkapaszkodó kis utca szegletében. Szlovák sör, sült kolbász, zeneszó. A sör remek, itt még a legnévtelenebb fajta is az. A kolbász tocsog a zsírban, parasztosan, ahogy kell. A szomszéd asztalnál valószínűleg szlovák társaság ül, mert szlovák nótákat énekelnek: a hangulat duhaj.
Amikor azonban a mulatság a tetőpontjára hág, az asztal kollektíven kezd rá az "Az a szép, az a szép..." című dalra. Most jól látható, hogy magyarok is vannak köztük: ők magyarul kezdenek beszélni, az italos ember őszinte. Egy ismerős dallam és az identitás összefüggése.
Mindez túl magas labda társaimnak, akik végig az idevágó változatot éneklik mellettem ("Az a szép, az a szép, miénk lesz a Felvidék"). Megállapítjuk, hogy ha jó a hangulat, még a szlovák ember is magyar nótát énekel.
Utolsó sétánkon az egyik utcácskában egy antikváriumra bukkanunk. Inkább csak az ösztön az, ami behajt, mert nem tudjuk, mennyi az esélye annak, hogy magyar könyvet találjunk.
Az újabb, szlovák könyvek mögött, a bolt hátsó részében ódon hangulatot árasztó borítók. Magyar könyvek. Nem túl sok. Bár van a csehszlovákiai magyar könyvkiadás idejéből, a mi figyelmünket a korábbi kiadások kötik le. Klasszikusok és elfeledett írók, "Magyarország vármegyéi és városai", vallásos kiadványok. Az áhítat csendjében, majd gyermeki örömmel nézegetjük.
Az egyik polcon megbújik egy kötet, a gerincén nem látom pontosan, hogy micsoda. Leveszem, kinyitom. Vastag bőrkötés, megsárgult lapok. "Csődtörvény. A M. Kir. Curiának, a Kir. Itélőtáblának és más ítélőhatóságoknak elvi jelentőségű határozatai. Összeállította: Dr. Sándor Aladár, Budapesti Királyi Járásbíró. Budapest, 1911. Grill Károly könyvkiadó-vállalata. IV. Veres Pálné utca 3."
Végighúzom az ujjaimat a lapokon. Átfut rajtam, hogy ez a könyv mit láthatott a történelemből. Milyen viszontagságos útja lehetett az antikváriumig.
Egy történetet képzelek el. Egy nyitrai magyar patríciuscsalád egyik férfitagja a jogi hivatást gyakorolja. 1911-ben még új könyv kerül a többi közé, de néhány évvel később látszólag elveszti értékét, mert összeomlik az a rendszer is, amit képvisel. A jogász egzisztenciát csak Magyarországon tud teremteni, így az "értéktelen" könyvek őrzése a család hátra maradt tagjaira hárul. Végül őket is elsodorja a háború vagy a kitelepítés. A háznak új tulajdonosa lesz, számára nem jelent értéket ez a könyv, és az általa képviselt világ is távoli. A padlásra hordja őket, majd az unoka, akinek egyszer talán sürgősen kell némi pénz, az antikváriumban eladja. Sokat nem kaphatott érte, mert nekem mindössze negyven koronát (224 forintot) kell érte fizetnem.
Este a sötét utcákon kóborolva megérint valami az enyészet, az elmúlás érzéséből. Mindannyiunk közös gondolatát mondom ki:
- Az a világ elsüllyedt.

Farkas Dénes



	Egy pillanat felfénylik